Ijfúkorom egyik meghatározó zenekara volt a Mötley Crüe, (gondolom nehéz kitalálni, hogy melyik tagjuk az abszolút kedvencem) és a mai napig szívesen hallgatom a lemezeiket - igazság szerint itt is két anyag között vacilláltam, a John Corabi féle 94-es, és a végül listára kerülő Feelgood között. Mindkét albumnak megvannak a maga erényei, a 94-es anyagnál jobban szólni rocklemezt nem sokat hallottam, de a visszatérést jelentő Feelgood inkább számít mérföldkőnek a zenekar számára.
A Mötley történetéről nagyon sok helyen lehet nagyon sok mindent olvasni, ezért nem nagyon mennék bele, hogy mivel érdemelték ki a legkeményebben bulizó zenekar megtisztelő címét már 1984-ben, de az biztos, hogy az 1989-es Feelgod felvételeire megtisztulva, egy igen kemény elvonó után érkeztek, és ez meg is látszott a kész anyagon.



Jó, elfogadom, hogy van igény a pletykaregényekre, meg hogy marketing nélkül a legjobb szerző sem él meg, de most már megint az történt, hogy agyonreklámoztak egy satnya sületlenséget – ráadásul úgy, hogy mindenki egyből vágta, hogy itt nyilván valami szart nyomnak nagy elánnal (sms-eket is kaptunk). Szerintem ez csak azért van, mert a könyvkiadás bizonyos szereplői még mindig nem nőttek ki a korakapitalista csodavárásból, és annyira igyekeznek látványos ziccereket bevinni, hogy ha egyetlen igazi tehetség sem terem a környéken, akkor fognak egy másodlagos tehetségűt, és kerítenek nagy feneket annak – igyekeznek „kultkönyveket” kiadni, pedig a hülye is tudja, hogy a kultkönyv az később válik azzá, miután sokan elolvasták.
Az észak-ír Snow Patrol szekere állítólag bitang jól megy a levesen túl, legalábbis a nemrég kézhez vett hírlevél olyanokat szól, hogy egyrészt ők lesznek 2007 legsikeresebb rockzenekara, másrészt az Eyes Openből eddig több mint egymilliót adtak el világszerte. Nem sütném el még egyszer a cikk címét adó, egyébként is avas poént, mindenesetre beszélgetnék egyet a Snow Patrol marketinges emberével, valamit az a figura nagyon tudhat.