Sej, Magyarország! Eh, be szép. Micsoda filmet lehetne itt forgatni. Képzeljék csak el, hogy az elegáns, dauerolt szőke ügyvédnő kifordul a zalaegerszegi zsinagóga pompás tégla–kapuzatán, fekete Ford Mondeóból napszemüveges, öltönyös alakok figyelik a hevesvezekényi kúriában berendezett idősek otthonának ablakait, miközben egy lompos ballonkabátba öltözött fiatalember lélekszakadva viharzik le a tarnamérai volt Almássy-kastély - ma rendőrmúzeum - főlépcsőjén, mappájából a szél tépi ki a lapokat, és aki az egészet a háttérből irányítja – egy kék-lila susogóba burkolt hatalmas hát, felette zsíros tarkó és kopasz fej –, lassan lépkedve beszél maroktelefonjába, majd eltűnik a hajdúszoboszlói görög katolikus templom vidéki posztmodern stílusban épült boltíves kapujának árnyékában.

Amikor először végiglapoztam a Magyarország 1000 csodája című könyvet, olyan érzésem támadt, mintha egy katalógust lapozgatnék, melyben magyarországi helyszíneket ajánlgatnak külföldi producereknek, akik történelmi filmet akarnak itt forgatni. Rájöttem hamar: azért van, mert csak történelmi épületeket látok (a hajdúszoboszlói görög katolikus templom az egyetlen modern ház, és indokolatlanul csúf), ráadásul 90 százalékban épületeket. Akkor viszont lenne egy kérdésem. Ha már ilyen tágan értelmezhető címet választottunk, miért ragadtunk bele a nyolcvanas évek végi felelősségteljes, műemlékvédelmi jóakarat gondolkodásmódjába? Épületeken kívül annyi más van még az országban. Például emberek.

Nem értem, hogy miért pont történelmi építészetből akarjuk felhizlalni hazafiúi büszkeségünket. Elszórt, ragyaverte földszintes kúriáink soha nem lesznek mérhetőek Itália orgiasztikus sűrűségű történelmi emlékbőségéhez. Mindegy, Kaiser Ottó fényképész és Papp Márió író nem akartak új paradigmát nyitni – nyilván ideje volt már a „magyar műemlékek” című leckét átismételni –, maximum munkatempójukkal. Mert azt is megtudjuk, hogy Kaiser Ottó megszállottan járta Magyarországot, és alig több mint egy év alatt fotózta meg a könyvet. Szó se róla, vannak benne olyan képek, beállítások, meglátások, melyeket eddig nem láttunk, illetve elfeledett épületek, de a nagy egész valójában tökéletesen ismerős ezer helyről. Papp Márió szövegeiről a hátsó borítón azt írják: „Lírai énje nem léphette át a műfaji kereteket, de a tények csoportosításával, azok egymásra hatásának megmutatásával is tudott a megengedő mértékig lírai lenni.” Érzem, hogy egyetértek, de képtelen vagyok rájönni, mit jelent az, hogy „megengedő mértékig lírai lenni”. Valószínűleg a megengedő mértékű líraiság batyujába tartozik az is, hogy míg a legtöbb településről névetimológiai, történelmi adatokat is megtudunk, Biatorbágyról mindössze a következő sorokat kapjuk: „Tanulságokkal rakódnak egymásra az idő rétegei: a veszteségként alig ismertet majd elfedi a veszteségként ismert. Hiába teszünk meg mindent, hogy az előbbit megismerjük – s hiába teszünk úgy, mintha az utóbbit nem ismertük volna. Pedig a feltárandó régmúlt és az elfeledendő közelmúlt nem csatáznak, nem csatázhatnak egymással. Akkor kerülünk békébe önmagunkkal, ha ők egymást kiemelve megférnek majd egymással – a lelkünkben is.”

Kaiser Ottó - Papp Márió: Magyarország 1000 csodája
Alexandra Kiadó, Pécs, 2006
7990 Ft