A Babyshambles zenéjét tipikusan beárnyékolja az egész Pete Doherty hisztéria, ami a bulvárlapokból ömlik az emberre. Folyamatosan hallani az újabb sztorikat, hogy az arc megint feltört egy kocsit, ledobott egy színészt az erkélyről, megszökött az elvonóból, vagy egyéb módon kompromitálta szegény bekólázott Kate Mosst, pedig maga a zene amúgy nem is olyan rossz.

Nekem például annak idején teljesen bejött a Libertines. Az ezredforduló óta ez volt az első rockzenekar, amire képes voltam olyan stabilan rákattanni, mint mondjuk korábban a U2 albumokra. A többi Franz Fredinandos stílerkedés mindig csak arról szólt, hogy milyen lazák a tagok, milyen jó a zakójuk, és milyen diszkósak a cinek, viszont itt éreztem először, hogy valami tartalmat is rejt a cucc: a számok mind átélhető kis melankólikus életképek a részeg tini életről és a hedonista önpusztítás szépségéről.

A Libertines eleve halálra volt ítélve: túl gyors siker, túl sok buli/drog/alkohol, két erős személyíségű énekes. Talán ez adta a dolog romantikáját, és talán pont ez a halálos ítélet teszi Pete Doherty zenéjét is olyanná, amilyen. Én a 2005-ben megjelent Down in Albion abumot is sokat hallgattam, persze eleve rajongóként álltam neki, viszont ennek talán kicsit ellentmond, hogy a konkurens (másik Libertines-énekes által készített) Dirty Pretty Things lemez már sokkal kevésbé jött be. A Babyshambles olyan, mint egy nagyon profi sulizenekar, pont úgy szól az egész, tök nyers minden, és a szétesett énekes motyogása ellenére valahogy mégis élvezhető a dolog.

Ez a Blinding kislemez viszont őszintén szólva gyenge szarakodás, a címadó dal az egyetlen jó szám, az I Wish egy vicces reggae, a többi viszont olyan középszerű, hogy meg sem bírtam őket jegyezni. Nem rossz, csak nem hagy igazán nyomot, nem igazán karakteres, pedig pont a jól megírt dallamok tették az Albion albumot olyan addiktívvá. Szegény Babyshambles úgy válik majd egy nagy viccé, hogy tényleg már csak bulvárhírként érnek majd valamit.