Amikor 1984-ben a Judas kijött ezzel a lemezzel, tulajdonképpen már a csúcson voltak, hiszen sorban a 10. anyagukkal zúzhatták le a gyanútlan zenehallgatók agyát, és milyen jól tették. Nem sok olyan zenekart tudok felsorolni, amelyik ennyi anyag után is képes volt megújulni, valami olyat adni a rajongóknak, hogy a fejük leszakadjon a helyéről, amikor meghallgatják - a Judas Priest pontosan ilyen zenekar.

Az első pár album lassabb, megfontoltabb tempója után fokozatosan jöttek a keményebb, hevimetálosabb témák, közben megszületett a valószínűleg "minden idők legtöbbször feldolgozott száma" címre büszkén pályázó Breaking the Law is, de nekem 14 éves fejjel akkor is a Freewheel Burning volt, ami betette a kaput.

Sok mindent rá lehet fogni a Priest legénységére, de azt igazán nem mondhatjuk róluk, hogy nem vették komolyan azt, amit csináltak. Halford bőrben tetőtől talpig (hja kérem, akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy miért is), annyi szegeccsel, amivel a Stephen Colbert hidat simán össze lehetne ütni egy hétvége alatt, aztán ott volt a földbe gyökerezett lábakon folyamatosan headbangelő basszer, Hill, és persze a két gitáros, akik az ikerszólókat mint olyat juttatták el hozzám, és ezért nagyon hálás vagyok. A dobos Holland, bavallom, soha nem tartozott a kedvenceim közé, néha eljátszok a gondolattal, hogy milyen lett volna ez az album Scott Travis brutális játékával, de ezt persze soha nem fogom megtudni.

A lemezt nyitó Freewheel Burning (asszem szó szerint fordítototta B. Tóth László "Égő szabadkeréknek", egyem érte a kis szívét) megadja az alaphangot, hevimetál ez kérem szépen, jó tempós kis koncertnóta. A Jawbreaker ott folytatja, ahol az előző abbamaradt, következik a pihentetős/közönségénekeltetős Rock Hard, Ride Free, majd a lemez csúcspontja, a Sentinel, aminek a szólóját nyugodtan lehetne tanítani is a rocksulikban világszerte. A lemez hátsó fele kissé leül tempóban, de kellemesen headbangelhető továbbra is, abba ne hagyjuk a hallgatást a címadó nóta előtt.

1984-ben így szóló lemezt nemigen adott kis más, és ugyan mai füllel már lehet, hogy nem üt akkorát, de amikor annó az ember remegő kézzel feltette a nyugati nyomású (!!!) bakelitet a lemezjátszóra, a fejét levitte a dolog. Ezért állt értetlenül a nagyközönség a következő Turbo című anyag előtt, mert azt szerintem igazán nem kellett volna.