A Mars Volta egy érdekes nevű zenekar, és először akkor tűnt fel nekem, amikor kijött a második albumuk, a Frances the Mute, és mindenhol belebotlottam ebbe a furcsa borítóba. Bármennyire is érdekelt, nem jutottam ennél beljebb, és meg is feledkeztem róluk, egészen mostanáig. Most itt van a harmadik lemezük, az Amputechture, szintén nem egy mindennapi borítóval. A Mars Volta olyan együttes, ami körül állandóan meghal valaki heroinban, és ez a zenéjükön is érződik. Az Omar Rodrigez-Lopez és Cedric Bixler-Zavala kreatív párosa köré szerveződő amerikai zenekar minden eddigi albumán vendégszerepelt a Red Hot Chili gitárosa, John Frusciante, és ez most sincs másként.

Ígéretesen indul a lemez, megidéződik a pszichedelia és a minimalista ambient szelleme, megjelenik szemem előtt a Greatful Dead és Sly and the Family Stone, Pink Floyd integet a hátsó ülésről, aztán hírtelen észbe kapok, hogy minden nagyon sok. Egy csendes délutáni merengéshez raktuk be a CD-t, zokniban akartunk intellektualizáni a süppedős szőnyegen, egyszer csak egy harsogó szélvihar elmarja a tányérunkról az előre felvágott almaszeleteket.

Helyenként annyira sűrű és idegesítő a zene, egy nagy disszonáns főzelékben kapkodunk a levegő után. Nehéz eldönteni, hogy én vagyok a paraszt vagy tényleg élvezhetetlen az egész. Ugyanakkor a zenei nívó kétségtelen, de a kitörő Emerson, Lake and Palmer-es Hammond-szólók, a huszonhatodik nyenyere-futam, meg a direkt hetvenes évek éneklés inkább a tökéletes utánérzés illúzióját biztosítják, viszont nem vezetnek sehova. Csak hömpölyög ez a barokkos tudatfolyam a fülhallgatóban, amíg az ember idegesen le nem veri a biztosítékot. A lemez közepén levő latinos betétszám is inkább okoskodásnak tűnik, főleg hogy ok nélkül facsaródik sistergő effektháborúvá. A zene néhol arra a fajta funkra emlékeztet, amikor hetven zenész egyszerre szólózik és hápogtat, gondolok itt a Tower of Power szerű dolgokra, és a hurrikánban megfáradt fülem hideg és kemény minimalizmusért kiált. Látom, ahogy a kezem egy Daft Punk CD után nyúl, és én nem tehetek már ellene semmit.

Mégsem lehet csak úgy leugatni a Mars Voltát, mert igen magas színvonalú, a fellegekben szárnyal koncepcionálisan, kiszámíthatatlanul megfoghatatlan, sokoldalú a hangszerelés, változatosan komplex a kompozíció, de minek, ha nem akar tőle az ember egy kicsit sem dugni, csak a feje fájdul meg. Lehet rá elgondolkodva szakállat vakarni, homlokot ráncolni, csettinteni a ravasz megoldásoknál, ez a lemez valószínűleg csak hallgatásra nem alkalmas.