A Muse-zal kapcsolatban a zenei szaksajtó általában el szokott helyezni egy lekicsinylő oldalvágást, amiben valahogy szerepel a Radiohead neve, de ilyesmit most nem lehet olyan könnyen elsütni a zenekar legújabb, negyedik stúdiólemezére, úgy tűnik, a srácok mostanában inkább klasszikus hard rockot, sok Pink Floydot, kis Depeche Mode-ot és, igen, régi U2-t hallgattak, legyen ezt bármilyen furcsa is így leírni (ja, meg valami latint, ezt vajon miért tették?).
Be kell vallanunk, hogy mindig is kedveltük a Muse erősen patetikus világát (ehhez persze meg kell hozni azt a tudatos döntést, hogy nem röhögünk rajta), ezügyben ez a lemez sem hagy cserben (bár talán kevesebb a modorosság, mint korábban), mint ahogy fülbemászó (más megközelítésben hatásvadász, persze) témák tekintetében sem. Az album első fele kifejezetten erős, aztán kicsit leül, de szerencsére csak 45 perc, és a végére ismét jut egy lendületesebb szám, úgyhogy rendben van. És ami a legfontosabb: a latinos hülyeségeket leszámítva létre tudnak hozni egy sajátos atmoszférát, amit persze vagy szeretünk vagy nem, de ezt akkor sem mondhatjuk el akárkiről.
