.jpg)
Tíz éve még azt mondtam volna, Vonnegut egy szégyentelen közhelyvadász, frázispuffogtató, felületes, félművelt, nagypofájú, érzelgős marha. Ma már inkább nem mondok semmit. Elek posztja.
A minap valaki megkérdezte Kurt Vonneguttól, hogy ha tíz éve azt mondta, nem ír több könyvet (mert hetvenöt éves kora után az ember már satöbbi), akkor miért szegte meg a szavát nyolcvanöt éves fejjel. Vonnegut erre azt felelte, akart ám könyvet írni a nyavalya, a kiadója ragaszkodott hozzá. Az a benyomásom, hogy határozottabbnak kellett volna lennie, és azt mondania annak a nyomulós kiadónak, hogy nem, és kész. Hogy nincs kedvem. Kösz, de inkább cigizek.
Mert ez a könyv – A hazátlan ember – kínosan rossz. Pont ugyanolyan megmondóbácsis, mint a legtöbb Vonnegut-mű, csak éppen hiányzik belőle, ami amazokat elviselhetővé teszi, vagyis – nem is tudom – talán a fikció.
A hazátlan ember ugyanis nem regény, de még csak nem is novelláskötet, hanem egymástól független és Vonneguttól már régesrég ismerős eszmefuttatások sora - egyes pontokon, például az Ötös számú vágóhídról szóló résznél, egyenesen úgy éreztem, a szerkesztésben komoly szerepet játszott a copy-paste billentyűkombináció. Ebben a könyvben tehát nincsenek vicces lények, mikroszkopikus kínaiak és hasonlók; csak egy szomorú, mániáiba feledkező vénembert látunk, aki réges-régen elvesztette a humorát, ezért szemérmetlen módon vicceket mesél, meg felsorolja a világirodalom szerinte legnagyobb teljesítményeit Hamletestül, Bibliástul és Moby Dickestül, meg azt tanácsolja az olvasónak, viselkedjen jól, és olyan olcsó modorban utálja a politoxikomán George Busht és a jegesmedvegyilkos ásványi energiahordozókat, hogy az olvasó már-már kellemetlenül érzi magát, amiért némely pontokon egyetért vele.
Kurt Vonnegut: A hazátlan ember
Fordította: Békési József
Nyitott könyvműhely, Bp. 2006
2480 Ft
Az utolsó 100 komment: