Ha valaki lovakról akar könyvet írni, két kézenfekvő megközelítési mód kínálkozik számára: vagy érzelmes, kislánykönnyekre hajtó összefoglalót ír az ember leghűségesebb bajtársáról, a nemes lelkű lóról, vagy végigtekint a történelmen, és elmagyarázza, milyen szerepet játszott a ló az emberi civilizáció történetében. A kanadai Chamberlin professzor könyve már címében is – Hogyan alakította a ló civiláziónkat? - a történészi felfogás mellett tör lándzsát, mégis folyamatosan meg-megbicsaklik a hangja az érzelemtől, vagy ha nem, akkor érződik az ember és a ló évezredes barátsága láttán érzett csodálat, és elfogódottság okozta gombóc a torkában.
Gyors beleolvasás után megállapítható, hogy Chamberlin – jogosan vagy jogtalanul, nem tudom – nem bízott abban, hogy izgalmasan és koherensen elő tudja adni ezt a hosszú és szerteágazó történetet, ezért már a legelején felcsapja az érzelmi kártyát, és megszemélyesíti a lovakat - úgy beszél róluk, mintha azok is emberek lennének, pedig szerintem nem azok. És maguk is megszólalnak, beleszólnak a sztoriba, de nyilván nem tanúként, maximum fikcionális tanúként. És igen gyorsan afféle regényes, érzelmes, ide-oda ugráló iromány kerekedik abból a szövegből, ami amúgy folyamatosan visszatér az évszámok mankóihoz. 35 ezer évvel ezelőtt, 15 ezer évvel ezelőtt stb.
Amúgy nem kétlem, hogy végül elmondja az ember és a ló történetét – már ha elhisszük, hogy ez a történet író nélkül is létezik –, csak bírjuk végigkövetni. Az még hagyján, hogy ugrál a kép, mert gyorsan váltogatja a nézőpontokat, a témákat, az idézeteket, a történelmi és a mesés sztorikat, de egy idő után úgy érezzük magunkat, hogy ez a pofa nemcsak többet tud nálunk, de jobban is szereti a lovakat nálunk. Ráadásul pökhendi ábrázattal szívja a büdös szivarját ódon kanadai kastélyában, a lába előtt a kandallóban óriásfenyőrönkök pattognak. És a lovaknál is jobban szereti magát, meg az okosságot.
Ez még nem is lenne baj, de a könyv kivitele egyáltalán nem támasztja alá ezt a fajta felvágást, mert nem tudom, mi van ma a nyomdákkal, de ez nem az első könyv, amire úgy vannak rányomtatva a betűk, hogy ha véletlenül erősebben fog rá az ember – mondjuk elbóbiskol és a könyv ki akar csúszni a kezéből – elkenődik a tinta, és nagy sötét foltokat húz. Szintén idegesítő, hogy a szöveg tele van dőlt betűvel szedett szavakkal, ez az angolban nagy divat, de magyarul tök butaság – olyan szavakat döntenek be, mint kegyetlenül, tanul, rajong, pontosan, halál – szóval ez olyan, mintha a szöveg idétlenül kivicsorogna a könyvből és felhívná az olvasó figyelmét az éppen kifejezendő gondolat keménységére vagy megrázó voltára. De mégiscsak a legszarabbak az illusztrációk, hisz a lóról fantasztikus képeket lehet bevágni, nagyszerű reprodukciók sorát lehet közölni, itt mégis csak negyedoldalas, rossz minőségű, szemcsés fekete-fehér képeket kapunk, jobb lett volna a semmi, azaz a szöveg, ami amúgy szépen van kitalálva.
J. Edward Chamberlin: A ló
Fordította: Kállai Tibor
Partvonal Kiadó, Budapest, 2006
2990 Ft
