A 2004-es, negyedházas E-klubos Laibach koncert után idén teltház volt az A38 hajón, hála a közönségszervezők profi munkájának minden tyúkszemre jutott legalább egy talpnyom. Leírhatatlanul vegyes közönséget sikerült vonzani, popócici plázacicák, sötét gótok, rózsadombi divatpunkok, oldszkúl metálosok és szimplán hibbant exhibicionisták szemkápráztatóan változatos divatparádéjában találtuk magunkat, sőt egy szkinekből álló Harley Davidson-os banda is tiszteletét tette, a legmagyarabb szerbbel, Petrovity Zoránnal az élen (Egészséges Fejbőr).

A nézőtéren alkalmi sörpult segítette a nagyérdemű akadálymentes berúgását. A profitmaximáló, de vendégbarát megoldást főként azok értékelték, akik már megpróbálkoztak az Almássy téren, a Pecsában vagy a Sportarénában ennek a nyavalyás hangulatjavítónak a beszerzésével, ráadásul nem járatosak a közelharcban. Boldogságtól ragyogva letáboroztunk a sörpultnál, ennélfogva a koncert végére meglehetősen emelkedett hangulatba kerültünk a már említett klausztrofóbiás tülekedés ellenére. Szia, világ, szeressük egymást.

A koncert stílszerűen a magyar himnusszal kezdődött, a kötelező várakoztatással felcsigázott közönség lelkes ujjongása közepette. A keményen pogozós, diszkómetálos hangzás helyett most valami újszerűt kaptunk, a Volk (Nép) album lemezbemutatóját, melynek logoja kisértetiesen emlékeztet a Volksbankéra, esetleg egy facsavarra, de a Laibach esetében a duplagondol az üzenet része. A Volk himnuszfeldolgozásai zeneileg hasonlítanak egymásra, emelkedettség és pátosz hömpölygését hallgathattuk ütős vizuális háttérrel, de a zenei egysíkúság a választott témából adódik, a himnuszok már csak ilyenek (a nemzetek önnön nagyszerűségükbe vetett hitének kifejezői, a közösségi büszkeségé stb., stb és stb). A himnuszszerzők nem kreativitásukról nevezetesek, sem a zenei formát, sem a szöveges tartalmat tekintve (a dübörgően optimista és harcias nemzeti indulók sorában a magyar mélabú kivételnek számít, de ez egy másik cikk témája).

Természetesen minden, amihez a Laibach hozzányúl, radikálisan újraértelmeződik, a fiúk teszik a dolgukat. Milan Fras komor énekbeszédje nagyszerűen keveredik Boris Benko (Silence) behízelgő hangjával, valamint az elmaradhatatlan női kórus dagasztja a honfikeblet. Illetve dagasztaná, de. Az angol himnusz egy világbirodalom illúziójáról szól, az izraeliben megszólal a palesztin is, az amerikaiban rakéták szálldosnak és bombák hullanak, a franciában csúcsrajáratva működik a guillotine stb., jófajta alkalom egy kis önvizsgálatra az érintettek részére. A himnuszok végeztével néhány régi, "Laibachos" sláger is felhangzott a koncert végén, ahol a közönség végre kiugrálhatta magából a heti feszültséget, Tanz mit Laibach, Alle gegen Alle (ha esetleg valaki nem tudná: a dalocska eredetijét a DAF jegyzi, mely egy közismert - errevarjatokgombot - meleg zenekar), oszt itt a vége, fuss el vége.

A Laibach sem a régi, a néhai „Vier personen” közül az alapító Dejan Knez, valamint Ervin Markosek is kilépett drogproblémák miatt, de Novak és a frontember Milan Fras még megvan, sőt Milan Frason a jelek szerint nem fog az idő, macsóbb, mint valaha. Az új tagokkal bővült Laibach nem halt meg kegyeinkért színpadon, de összességében korrekt koncertet adott. A legtöbbet, ami elvárható vidéki országunkban, a turné Bukarest és Pozsony közé eső állomásán.