„Beleolvastam az elejébe; olyan, mintha a srác a Galaxis Útikalauz folytatását akarta volna megírni. Neked biztos tetszeni fog” - szólt a könyvet kezembe nyomó mozdulatot kísérő mondás. A Douglas Adams-párhuzam még talán az első néhány tucat oldalon stimmel is, és ennek illusztrálásaképp majdnem be is másoltam a címlapon található, kilencven fokban elforgatott részletet, ami pont az aktuális világvégének zanzásítása. Nagy sárga böhömök nélkül, mert ez nem az a könyv.

Aztán hagytam a fenébe. Egyrészt gépelgessen, akinek két anyja van, másrészt meg óriási köcsögség egy olyan könyvből spoilerezni, amit aztán úgyis megvesztek. Borítékolható persze, hogy a szerző olvasta a Galaxis-sorozatot, (Douglas Adams dolgait illetően hajlamos vagyok fasisztoidba átmenni egyébként, és séróból leköcsögözni azt, aki nem), mert talán azonos tőről fakad ez a szinte szerény, visszahúzódó humor, ami mindkettejük sajátja, de az Adams hatására százszámra születő, színvonalban viszont inkább Sass József felé konvergáló fantasy- és sci-fi-paródiáktól ez az iromány annyira messze van, mint ide Verpelét.

Vegyétek meg ezt a könyvet, és meglátjátok, hogy még mindig vannak rejtett tartalékok a már-már klisévé koptatott világvégeszituban, és a rendszerint ezt követő „pár idegen összetalálkozik, 'oszt elindulnak együtt valahova”-jellegű történetindításban, hogy lehet olyat csinálni, hogy a szerző egyszer csak hipp-hopp beleírja magát a sztoriba, és az egész még jól is sül el, és legalább olvastok végre valamit, ami nem szépirodalomnak álcáozott pornó, meg ráérős bölcsészpalántáknak szóló lila értelmetlenség, hanem csak egy újabb történet, ami ráadásul kivételesen hangulatosan is van megírva.