"A bor története az emberiség története" tartja a mondás, s valóban, a "palackba zárt napfény"-t költők százai dicsőítették évszázadokon át.” – vicces lehet így nyitni egy írást, de ellenállok, mert tudom, hogy közhelyek olyan elcsépeltek, a klisék meg passzék. Meg aztán nem hiszem, hogy a borról méltató szavakat kellene ejtenem. A bor jó. A bor az olyan, hogyismondjam… És a bor története is hogyismondjam, az emberiség története.
A bor mindenesetre tökéletes ajándék. Kicsit talán formális. Van, akinek már nem vehetünk egy vagy két üveg bort, mert túl közel áll hozzánk. Nekik kell ajándékba venni a Bor Történetét. És mondjuk egy üveg bort. Szigorúan 2000 Ft feletti árban.
Mert mielőtt az ember belekóstolhatna, gyakorlatilag az egyetlen tényező, ami alapján el lehet dönteni, milyen lesz a bor, az ára. Persze aki mondjuk mindent tud a borokról az a termőtáj és a szőlőfajta együttállásából is kikövetkeztet dolgokat. Van, aki a borászokat ismeri, és az egyes termelők jelleméből megmondja, milyen bor várható tőle. Tud olyat is mondani, hogy gyümölcsös, savas, vagy telt, meg a többi szakszót. Az igazi borsznob onnan ismerszik meg, hogy ha töltenek neki, meglotyogtatja a pohárban, és megszámolja a lábait, aminek van valami köze a savassághoz, és áttételesen a tanninhoz is.
És aztán van a sznobériának egy kanyara, amikor a szakértelem mélységet kap, és a sznob elmeséli a borvidék történetét, királyokat mond, cárokat, ötszáz éve halott borászokat, elveszett mediterrán taposási technikákat idéz fel, vagy egy szenzációs tizenhetedik századi évjáratot, miközben még a francia helyiségneveket is tökéletesen ki tudja ejteni. És még egy pajzán Ovidius idézete is van betárolva, végszükség esetére.
Ilyesféle műveltség felépítéséhez ideális a Bor története. Borszeretőknek és borsznoboknak elengedhetetlen, ha a mániájukkal csillogni akarnak, lenyűgözni, csábítani. Hugh Johnson könyve az ókortól a modern kombinátokig kalauzol, mindenhol kulisszatitkokat kifecsegve, az eljárások lényegét magyarázva, a boraikat értékelve, és a létrejöttükhöz szükséges társadalmi körülményeket, fogyasztói hangulatot leírva, hisz alaptétele, hogy mindig a piac határozza meg, milyen bort készítenek a borászok.
De, amiről más nem beszél, vagy csak szakkifejezések mögé bújva, az, hogy milyen íze is volt a történelmi boroknak. A legtöbbről nyilván csak tippelhetünk, de Johnson volt olyan szerencsés, hogy ahogy ő mondja, megkóstolhatta a történelmet. 1961-ben kollegáival egy 1540-es Steinwein bort kóstoltak meg a Majna-parti Würzburgból származott. Ráadásul legendás évjáratból valót: 1540-ben állítólag annyira meleg volt, hogy kiszáradt a Rajna, és gyalog át lehetett kelni rajta. Előtte bemelegítésként megkóstoltak egy 1820-as Schloss Johannisberget és egy 1857-es Rüdesheimert. Ezek már halottak voltak: ecet, festék, íz és illat nélkül. De az 1540-es Steinwein még élt. „Ez a barna, madeiraszerű folyadék még mindig magában őrizte az élet aktív princípiumait, melyeket a napsütés oltott bele azon a sok-sok évvel ezelőtti nyáron. Talán kétkortynyit tudtunk megízlelni ebből a négy évszázada élő anyagból, mielőtt a levegővel való érintkezés megölte. A bor kilehelte a lelkét, és ott, a poharainkban változott át ecetté.”
Hugh Johnson: A bor története
Fordította: Káldos Zsolt és Sóskuthy György
Park Kiadó, Budapest, 2005
9800 Ft
