Madafaka csak úgy falja a koncerteket, ezúttal a Süss Fel Napba látogatott el, ahol szembesült a hardcore visszásságaival, de aztán jó lett.

Este nyolcra volt írva a kezdés és én hittem is ebben, így kicsit el voltam keseredve, mikor a Combino csak nem jött a Nyugatinál. Így 8 után pár perccel érkeztem meg a Süss fel Napba, ahol az est folyamán három fellépőt nézhettem meg ezer forintért. Persze ekkor még nem volt itt semmi. Ahogy telt az idő, azon kezdtem gondolkozni, hogy mivel a dob még sehol se tart összeszerelésileg, így akár nyugodtan át is dzsanolhatok a sréhen lévő Underworldbe egy sörre. Eképp is tettem.

Majd ennek benyakalását követően úgy kilenc után pár perccel visszamentem. Az állapot ugyan előrehaladottabb volt, de az embermennyiség nem volt valami tetemes. A lemezjátszóból valami countryzene szólt, nekem meg ihletet adott egy mellpár, úgyhogy elkezdtem szöveget írni a telefonomba, de egyszercsak zene állj, és kezdett a Penalty Kick, ami egy nagyon vicces HC zenekar. Mint megtudtuk, a késés oka pontosan az volt, amit sejtettem. Remélték, hogy a későbbi kezdésre már nagyobb tömeg fog érkezni. De azért az egyórás várakoztatás már mégiscsak durva. Gondoltam is, hogy jobb lett volna, ha tartják az idejüket és akkor lemaradok róluk, de szerencsére nem így lett. Ugyan javított a helyzetükön, hogy nem straight edge-ek, de - mint a HC-nél általában - a ritmusukat nem sikerült felvennem.

Már-már úgy voltam vele, hogy fesztiváljelleget fogok adni az estémnek és föl-alá ingázok a két hely között, de végül a maradás mellett döntöttem. És milyen jól tettem! Olyan szórakoztató dolgokat hallhattam mint például, hogy mindannyiunk szívében van egy kicsi angyal és ezután jött a hörgős rikácsolás, meg hogy a következő számunk sláger lett, és egy teljesen lekövethetetlen ordibálás következett (mint a többi), pedig itt-ott még követhető dallamot is fölfedezhettünk egyes dalrészekben, de hát ez a hardcore nagyon összetetett egy dolog. A számok természetesen angol nyelvűek voltak, az egyiknek az volt a címe, hogy I Don't Need You, meg volt számvégi son of a bitch is.

Megtudhattuk továbbá, hogy az énekes borotválja a lábát, de nagyon zavarja, hogy nő a szőr, mert nagyon viszket. Igazából nem tudom, hogy miért nem született erről a remek témáról is egy dal, vagy lehet, hogy volt, csak én nem értettem. De ami a maga bizarrságában a leginkább tetszett, az az volt, mikor az énekes arról beszélt, hogy van valami, ami a zenekar egyik felének nem tetszik, a másik meg leszarja, de ő nem mondja el, hogy miről van szó, és akkor most jöjjön a ne beszéljünk egymás háta mögött.

Egyébként feltehetőleg a Coca Cola általi támogatás volt a titkolt tárgy, mint megtudtam a közönség egy, a neve elhallgatását kérő tagjától. Az énekes mindazonáltal beleadott apait-anyait a produkcióba, a végére bele is fáradt. "Bizonyára mert nem skálázott be előtte rendesen" - hangzott el egy pikírt megjegyzés a nézőtéren. Őket az ex-kretenses Hemü által fémjelzett István a király-utánérzés követte, melynek dallamvilágát hallgatva az ember erősen elgondolkodik azon, hogy mi lett volna, ha Koppányt nem végzik ki olyan hamar. Másodszor hallottam őket, és már a Kék Yuk-beli bulin is nagyon megfogott az intró, egy csomó dal ismerősen csengett, leginkább azért, mert valóban dal. Erre lehet bólogatni, ez nem okoz meglepetést, ez jó.

Az egyedüli negatívum és egyben elgondolkodtató dolog az volt, hogy vajon egy ilyen kultfigura hogyan viseli azt a szituációt, hogy zenéjére pusztán huszan kíváncsiak, szemben az előtte lévő hatvanfős tömeggel (ami szintén nem sok). A két zenekar között egyébként Exploited szólt, ami nekem egyáltalán nem hatott olyan hejdekeménynek, mondjuk a PK után ez tök érthető. Utolsóként jött a Böiler. Erre már megint összegyűlt a tömeg... Mondjuk az igazság az, hogy kicserélődött. Idáig föl se tűnt, hogy az egyik számukban van egy Süsü a sárkány-betét. Gyorsan ledarálták a szettlistát, és még az sem jelentett akadályt, hogy Janinak már az első szám alatt elszállt egy húrja. Én, amint a papír legaljára értek, fogtam a sátorfámat. Ennyi.