Nem nagy öröm kézbe venni a könyvet, Marcel Duchamp harákolva köp egyet a sírjában, ő már 1919-ben lehúzta az utolsó bőrt a szerencsétlen hölgyről, ezt már nem kellett volna. A cím a borító és a fülszöveg is arra utal, hogy ez olyan típusú regény lesz, melyben az író egy bizonyos szakma berkeibe vezeti el az olvasót, ezúttal a műkereskedelem, a galériák és aukciók világába. Ez amúgy nem igaz, van benne szó a szakmáról, de néha igencsak belesimul a háttérbe, a konfliktus, a cselekmény semmiképp nem ebben van. De kit érdekel ez, ha a regény rendben van. Márpedig furcsa mód rendben van. Őszintén meglepődtem.

Az Egymillió először három lábon áll, három témában merül el, és mind a hármat köntörfalazás, irodalmiaskodás vagy szépelgés nélkül, tárgyilagosan adja elő, és ezt lehet élvezni. Először is ritkán adódik alkalmam ötven felé tartó hölgyek lelki világáról olvasni, lehet, hogy nem is igazán törekszem rá, de szerintem nem is igen írnak jókat a témában. Főhősünk Ratkai Rita pont ilyen nőci, nem túl szimpatikus, de nem is próbál azzá válni, életének első felét kisstílű pénzhajhászattal töltötte az idegenforgalomban, festett haj, retikül, öntudatos kisautós, beszólogatós, bizonytalan önértékelésű maca. Még egy plasztika sebészeti műtétet is végig kell néznünk belülről. Aztán kiderül, hogy mitől ilyen férges az összkép: családi tragédiák sora után pszichiátriai intézetbe kerül, aztán kikerül, de azóta antidepresszánsokon él.

Ez a regény sötét szála, korrektül le van írva, mit tesz az ilyesmi az emberrel, kis túlzással azt is ráfoghatnánk, hogy Borroughs Narkósához méltó szenvtelenséggel taglalja a gyógyszerfüggőség poklát, ami tényleg sokkal kevésbé romantikus vagy izgalmas, mint az igazi kábók világa, viszont pont olyan nehéz leszokni róla, erről bővebben itt.

A harmadik szál tényleg a becsűsök, árverők, piacozók, hamisítók, nepperek, lomtalanítók, galériások világába vezet, meg lehet belőle tudni ezt azt. Ezentúl jobban figyelek a hagyatékfelmérőkre, a BÁVra, meg minden ilyesmire, a könyvből kiderül, milyen velejéig rohadt világ ez az egész. De nemcsak ez, hanem az egész magyar vircsaft, szerencsétlen Rita nevű nő kilátástalan harcot vív közös képviselőkkel, burkolókkal, villanyszerelőkkel önkormányzattal, portásokkal és egyáltalán szinte mindenkivel, akivel szembekerül, mert olyan ez a magyar vircsaft, hogy mindenki szarik bele, sütögeti a maga pecsenyéjét, félmunkát végez, és ott húzza le a lehúzhatókat, ahol csak lehet. Ebben is sok igazság van, a végére azért egy kicsit fárasztó.

De azért elég pontosan kapjuk az ötvenes nő létmódját, beszédmódját, élethelyzeteit. Van például ez a megbotlás dolog. Folyton megbotlik, és elzuhan, mint a rongy, vagy taknyol, mint a gyalogbéka, merthogy a divatjamúlt szleng is hozzátartozik a képhez. Miközben folyton a pénz körül forgunk ezt a központi matériát egyszer sem bírja a nevén nevezni, leggyakrabban az idegesítő „mani” szócskát használja, ritkán a „suskát”. Szóval meglepően jó olvasmány, de az ilyenek miatt azért valami szerkesztőfélét nem ártott volna ráküldeni – vagy ha volt, akkor feltüntetni a nevét a kolofonban.

László Erika: Egymillió először
Ulpius-Ház, Budapest, 2006
2580 Ft