Grandpierre "Vágtázó" Attilát nem érheti a vád, hogy nem teszi a dolgát; bár esetében már azt sem könnyű definiálni, mi a dolga. A csillagász-filozófus-zenész egy olyan könyvet mutat be ezúttal az ajándékozási szezonra, amire - saját bevallása szerint - még maga sem számított. Karácsony című, nehezen meghatározható műfajú munkájának megjelenése a várakozásokkal ellentétben nem azt jelzi, hogy szerzőnk megtért valamelyik karizmatikus keresztény kisegyház kebelére - épp ellenkezőleg, fejtegetéseinek lényege, hogy a téli napforduló ünnepe néhány nagyságrenddel idősebb, mint maga a kereszténység, utóbbiak inkább csak ráültek a már létező hagyományra.

Grandpierre ezúttal sem kíméli olvasóját: úgy operál meredek kijelentésekkel és eszmefuttatásokkal, ahogy azt tőle már megszoktuk - de mindezt szórakoztatóan teszi, akár hiszünk neki, akár nem. Hogy a fenyőfa kozmikus szimbólum, hogy a mesék parázsevő paripájának is van köze az ünnephez, hogy a lélek halhatatlansága evidencia, hogy a tudományt és a vallást a régi civilizációk együtt kezelték - ezeket a tételeket még jó ideig nyilván nem fogják tanítani sem az iskolákban, sem az egyetemeken, a lendületesen felsorakoztatott érveken azonban mégis érdemes végigrágnunk magunkat két Barátok közt.