A Battle Royale tagadhatatlanul a legszebb megjelenésű könyv, amit mostanában láttam, ráadásul jó kövér, ezért nehéz is. És a belső oldalak is nagyon meg vannak csinálva, dekoratívan tálalt térképek, adatok, fejezetelválasztó illusztrációk, és így tovább, szinte már túlzás, de hát maga az egész könyv is egy kicsit túlzásba viszi a játékszerűséget, maga a Battle Royal is valamiféle játék - a szabályai végtelenül egyszerűek: mindenki mindenki ellen, csak egy maradhat. De igazán játékossá tényleg attól válik a helyzet, hogy a szereplőknek a saját osztálytársaikat kell kinyírniuk – koedukált üzemmódban fiúk, lányok, 42 gyerek megy bele a vérszivattyúba, iszonyú szűk mozgásteret hagyva bármiféle happy endnek.

Film is készült belőle, állítólag be akarták tiltani Japánban, sőt Amerikában is, ami valószínűleg a marketingkampány része, de annyi igaz belőle, hogy a kegyetlenül szimpla sztori a japán félelmek elevenébe talált. A szédületes tempóban fejlődő Japánban ugyanis félelmetes méretűvé vált a generációs szakadék, és a társadalom egy részét megfélemlítette a fiatalok vélt agyatlansága és agresszivitása, amire több helyről is durván autoriter, szigorú válaszok érkeznek.

Egy ilyen elvadult fiatalságtól és tekintélyelvű radikálisoktól megosztott kultúrában váltott ki heves ellenérzéseket ez a fikció, miszerint Japán diktatórikus birodalom (gyakorlatilag egy világháborús győztes Japánt vizionálunk – Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság -, leigázott Koreával, gyarmatbirodalommal és idiotizmusában megdicsőült szamurájétosszal), és az eszement elnyomó hatalom évente ötven darab, harmadikos gimnazista osztályt véletlenszerűen beválaszt a Programba, melynek lényege, hogy egy lakatlan szigeten egymásnak ugrasztják a tanulókat, különböző fegyvereket adnak nekik (étkezési villa, dísztőr, UZI, nyílpuska, bármi), felcsatolnak rájuk egy nyakörvet, ami robban, ha szökni próbálnak vagy tiltott zónában tartózkodnak (ezekből egyre több lesz a Program előrehaladtával), és mérik az időt. Az egyetlen túlélőt pedig kitüntetik és megdicsérik.

A vicces, hogy a kölykök elég jól nyomják, és videojátékokból, fantáziából mindenkinek van valamiféle harci koncepciója, némelyik egész komoly dzsungelharcos, egyikükről kiderül, hogy azért olyan profi, mert nem először nyomja a Battle Royale-t. A sokkra azonban nincsenek felkészülve, és a bizalmatlanságnak arra a hullámára sem, ami a helyzetbe van kódolva – csak egy maradhat –, ezért gyakran irracionálisan cselekszenek, folyvást kioltva halovány menekülési reményeiket.

A Legyek urához szokás hasonlítani, és tényleg, a szöveg nagy részét a diákok tanakodása tölti ki, kilátástalan helyzetükön való sopánkodás, osztálytársaik személyiségeinek mérlegelése, kiben lehet bízni, kiben nem, ki volt szerelmes kibe, mik a baráti kötelességek, hogy lehet ép ésszel túlélni ezt a csapdát. De ez a része elég unalmas és kiszámítható, a valódi lényeg egy spirituálisabb szinten fogható.
A gyerekek erről nem beszélnek, a feladatot mégis úgy fogják fel, mint valami nagy misztikus próbatételt. Gyakorlatilag a halállal való megbékélés a feladat. Sokáig csak kézen fogva bámulnak a metafizikai horror tárnáiba, aztán egyre többen lépnek át a nemlétbe, a gyilkosságok megszokottá válnak, több száz oldalon keresztül közelről nézünk a húsdarálóba. A gimnazista gyerekek bábjaiból igazán szemrevaló pillangók másznak elő a halál előszobájában, az egyikből olajosan csillogó hajú, tökéletes gyilkológép (Kirijama Kazuo) válik, a másikból aljas csábító kurva pengeéles sarlóval (Szóma Micukó), a harmadik folyton cigiző kiégett Humphrey Bogart lesz (Kavada Sógo), egy fehér harisnyás kislányból géppisztolyos tömeggyilkos válik (Noda Szatomi). A lányok nagy része pedig beleőrül a félelembe, és szakadt matrózblúzban, vérben forgó szemmel menekül az erdőben és mindenre lő, ami mozog.

A Battle Royale tehát leginkább egy horrorisztikus manga-operett, és mint ilyen határozottan hangulatos, látványos és izgalmas. Fél kézzel a világítótorony párkányáról lógva Szakaki Júko (Lányok 9.) még elmorzsol egy óriási könnycseppet, mielőtt a halált választja és kitépi magát a karját szorító Nanahara Súja (Fiúk 15.) markából.
Hiába beszélnek sokat a barátságról, becsületről, kitartásról, az ilyesmi csak a mezőn mozgó bábukat érdekli, a szerzőt és az olvasót egyértelműen a gyilkosság és a halál tartja megigézve. A bonyolultabbnál bonyolultabb és egyre szaporodó gyilkosságok a történet igazi fókuszpontjai, és minden halottat tüzetesen megvizsgálunk, mintha a kifolyt belekből, vagy a méltatlan megdöglés más végzetes esetlegességeiből akarnánk megjósolni a saját sorsunkat.

A halottak arcai külön kis műalkotások, ha vége a csatának és valaki meghal, azonnal kimerevedik a kép, közelire vált és részletesen végigvesszük, mi történt a friss hulla arcán. „A szekerce Tacumicsi arcába ékelődött…Tacumicsi feje a középen keresztbe futó hasadék mentén egy kicsit félrecsúszott. Bal szemén a szemgolyóval együtt a szemhéj is széthasadt, összeugrott és felkunkorodott, le se lehetett volna zárni.” A megmérgezett „Jukának már csak a vérhab bugyogott a szája szélén. A szeme a lehető legnagyobbra nyílt, mintha ki akarna ugrani, és a fehér része és vörösre színeződött. Valamilyen okból hirtelen vérbőség léphetett fel, vagy kirepedhettek a hajszálerei, mert a sápadt arcán is sötétpiros pöttyök keletkeztek, és Juka feje már-már egészen olyan volt, mint egy groteszk szörnyé.”
Jó étvágyat!

Takami Kósun: Battle Royale
Fordította: Mayer Ingrid
Ulpius-Ház Kiadó, Budapest, 2006
2980 Ft