Sokat tanakodtam azon, hogy a metálosok egyik kedvenc zenekara munkásságának melyik darabját vegyem fel a tökéletes lemezek közé, de a pénzfeldobás ördöge nem kedvezett a Ride the Lightningnak, remélem megbocsátja nekem ezt a nyájas olvasóközönség.

A Metallica nálam addig volt metálzenekar, míg meg nem csinálták a kolosszális anyagi sikert hozó és vidéki diszkókban is játszott slágereket ontó fekete lemezüket. Ami utána jött, azt van, aki fejlődésnek tekinti, meg kreatív szabadságot emleget, esetleg lehet a Load-ReLoad párost más zenei stílusok felé szánt kikacsintásnak is nevezni, de számomra a szar az szar marad, hiába csomagoljuk be szépen. A nagy visszatérésnek szánt St. Angerről inkább nem is szólok egy szót sem, mert nem akarom borzolni a kedélyeket.

A Master of Puppets viszont maga a tökély. 1986-ban járunk, James Hetfield még nem ivott annyit, hogy elvonóra kelljen mennie, és szegény Cliff Burton is életben volt még, ennek, és a zenészekben dolgozó bizonyítási vágynak (is) - többet érünk, mint amire taksálnak minket - köszönhető a lemez 8 szerzeménye.

Iszonyú energiával kezdődik az anyag, Battery, azóta sem tudja így eljátszani Lars a témát, szétesik állandóan, pedig korábban még sikerült tartani a tempót. A nóta vége egy alap zúzás, James bele is hörög egyet a mikrofonba, igazi koncertkezdő darab. Aztán jön az egyik legjobb rocknóta, a háborúellenes Master of Puppets, olyan riffel, hogy az ember lefossa a bokáját tőle, tititátitátitátátá, tititátitátitátátátátá, ha egy ilyet ír az ember életében, már boldogan hal meg. Nem részletezem a többi nótát, tessék meghallgatni, nincs rajta gyenge pillanat, az Orion például az a szám, amit élőben teljes hosszában az idén ismét megpróbálnak eljátszani, de az istennek nem megy. Ha valaki ott volt a fekete lemezes turné buliján az MTK-stadionban, akkor emlékezhet rá, hogy ott is félbehagyták, mert egyszerűen nem jön össze a dolog élőben. Ezért kell megvenni a CD-t, és otthon meghallgatni, élőben úgysem üt akkorát.

A rockzenét szeretők a Ride idején figyeltek fel a zenekarra, és a Masterrel szerették meg azt, de Cliff halála után valami elveszett a Metallica varázsából. Nem mondom, hogy a Justice egy szar lemez, de mindenképpen visszalépés a Masterhez képest (jó, hangzásban nem), a többiről pedig már szóltam az elején. Nem meglepő, hogy a nyári turnén a Mastert cakk-pakk lenyomják a bulikon, úgy látszik, ők is beismerik lassan, hogy az elmúlt 16 év prüntyögése után ideje lenne valami fasza kis hasbavágó metált adni a népnek.