Nelly Furtado új albuma annyira laza, hogy szólhatna bármikor. Lehet közben fodrásznál hajat mosatni, közértben lejárt tejet venni, vagy a pláza parkolóházából kikanyarodni. A „Loose" szó jelentheti, hogy valaki elszabadult, tehát félnünk kell, illetve nőre vonatkoztatva, hogy könnyűvérű, tehát örülhetünk mégis. Így a cím arra utalhat, hogy a kezdetben aranyos indiánlánynak öltözött Nellyt próbálnák végre megfelelően szexualizálni, hogy ne csak a jófej deszkások szeressék, hanem a komolyabb ízlésű jólöltözöttek is.

Van a számok között r'n'b keménykedés, mindenki featuring mindenki, furcsa brazilos világzene, néhány öntudatos ballada, és még 80-as évekbeli pop is. Néhány lassabb szám annyira andalító és lehalkulós, hogy már hallgatás közben nem emlékszem a dallamára, a számok között pedig Nelly és Timbaland beszélget a stúdióban, hogy a következő szám milyen király lesz.

Az első szám mindjárt egy komoly darab az önbizalom fontosságáról. Nem számít, hogy mások mit gondolnak rólad, légy önmagad. Ezek a sorok nem várt erőt adnak, hogy végre szembenézzek önmagammal, és elképzelem az életemet Nelly világában. Mielőtt a szám véget ér, látom magam, ahogy egy V-nyakú pólóban lenézek egy forgalmas pláza éttermébe. Bent a bárpultnál a „Maneater" – férfizabáló – elektrójára egy jólszituált, harminchét éves nővel rázom: már a bejáratnál megtetszettünk egymásnak, nem zavarja, hogy fiatalabb vagyok. A következő számnál vadul szeretkezünk a kicsi, de jól berendezett belvárosi lakásának süppedős padlószőnyegén, majd a „Showtime" visszafogott dallamaira merengve elszívunk egy mentolos cigit. A portugálul kiabálós „No Hay Igual" közben összeveszünk, mert ő cikinek tart egy fiatalabb pasit a barátai előtt, én meg megsértődök, hogy csak a testem miatt kellek. Végül az egész valahogy folytatódik tovább még az album végéig, pedig mindketten érezzük, hogy már nincs értelme.