Lángoló kenderültetvény, perverz holland gengszterek és mélymagyar trianonturisták a bewebkamerázott székely faluban - népieskedő bikkfanyelven elővezetve. Haklik ponyvaregénye látványosan szakít az eufemizált székelykapus-szalmakalapos erdélyábrázolással, de amit helyette kitalált, attól még az echte székelyek is kiakadtak.

Pedig a sztori szerintem nem rossz: a Hollandiából hazatérő kikupálódott székelyszolyvai informatikusféle előbb kendert termesztene a világvégi faluban, majd amikor a projekt tűzvészbe fullad, átnyergel a valóságshow-bizniszre, és a bewebkamerázott porfészek mindennapjaival szórakoztatja a fizetőképes onlájn közönséget. A székely valóságshow csakhamar kultikussá válik bizonyos körökben, anyaországi mélymagyarok tódulnak a portálra és a regény vége felé a faluba is, hogy ott megütközzenek az elfuserált kenderügyből kifolyólag hősünk felkutatására érkezett perverz holland gengszterekkel, míg mindez szirupos-pálinkás hepiendbe nem fullad.

Az egyik portál által "szemléletében kőkeményen trendi, nyelvezetében pedig mélyen hagyományőrző"-ként jellemzett regényben nyüzsögnek az egydimenziós, sztereotip képregényfigurák: a székely falut asszonyverő parasztbácsikkal, nehézfejű, de kalapácsöklű kocsmatöltelékekkel, félbolond tanárúrral, zabálnivaló bakfisokkal, sodrófával hadonászó háziasszonyokkal, vicces, időnként lángoló háziállatokkal, valamint fafejű román rendőrrel népesíti be az írói fantázia. A webkamerás reality show online fanklubjában mélymagyar és liberálbolsi nickek vívnak szópárbajt a fórumon, az elhízott holland gengszterek szabadidejükben szadomazóval lazítanak.

Ponyvaregénynek, viccparódiának, neadjisten vígjátéki filmforgatókönyvnek olvasva nincs is baj mindezzel, legalább olyan szórakoztató mint Petőfitől a Helység kalapácsa - de míg ez utóbbi deklaráltan a hőseposz, mint olyan kifigurázására íródott (bár ezt a korabeli közönségnek is el kellett magyarázni), a Magyar Nemzet munkatársaként és a Viharsarok Egyesület támogatójaként a szerző aligha vádolható azzal, hogy a székelységet akarta vérbe alázni - márpedig sikerült, Haklik székelyei lusták, isznak és egytől-egyig szellemi fogyatékosok. Mindennapjaik munka helyett verekedéssel, asszonyveréssel és kocsmázással telnek, viccesen beszélnek és annyira ostobák, hogy hónapokig az orruknál fogva vezeti őket egy laptoppal felszerelkezett jöttment.

Ráadásul a székely csajom szerint külön sértésszámba megy az is, amit Haklik a székely tájnyelvvel művel: az egész regény álszékelyül van megírva - ebben a köszönetnyilvánítás szerint echte székelyek segítették az ózdi születésű szerzőt -, mégis csak annyira autentikus, mint a tulipán közé csavart kenderlevél népies motívuma a borítón: sokszor rosszul vagy rossz helyen használja a székely lingóból kölcsönzött kifejezéseket. Technológiai szempontból a bekamerázott falu abszurdum: hősünk csak úgy szórja a webkamerákat, egyet a kocsmába, egyet a templomba, egyet a Náncsi néni stelázsijára, de egy büdös szó sincs arról, hogy mindez hogy áll össze egységes rendszerré és hogyan lövi fel a képet a hálóra.

A kérdés csak az, hogy kell-e, szabad-e szépirodalmi minőséget, mélységet, ábrázolásmódot számonkérni egy amúgy szórakoztató és vicces ponyvaregényen, vagy ez csak a kigúnyolt, sértődött székelyek parája?