Engem minden együttesben más fog meg először. Nem is feltétlenül a zenéjük. Három-öt formás férfiseggre például sokkal szívesebben rávetném magam, mint Freddy Fresh „The Last True Family Man” című albumára, pedig szerintem az a modern tánczene csúcsa. Hallottak már olyat, hogy valaki elélvezett volna egy bravúros hangnemváltástól? Bezzeg a Putyi bácsi, a szomszéd vájár, akinek olyan cerkája volt, hogy mindig az ő csilléjében ülésezett a Nőtanács elnöksége.

Hallgassa meg őket!

De hagyjuk a pöcsnosztalgiát, meg a kádárista múltat, és forduljunk rá legfrissebb önkéntes véradónkra, a Down the Dayz együttesre. Nekik a cuki koncertfotójuk az erősségük: áll elől a „gründoltam egy együttest begerjedt hímekből”-típusú kiscsajszi, mögötte meg az össze kan csak arra koncentrál, hogy a hangszerével eltakarja a csintalanul kalimpáló lompost. Nézzék meg, milyen szégyenlősen bámulnak mindannyian lefelé! Pedig nem ciki az fiúk, én is mindig arra gondolok. (Külön a figyelmükbe ajánlom a basszusgitárost és a kongást. Nekem bejönnek.) Ja és elnézést az ódivatú péniszszinonimáért, de ma 26 éve, hogy nem érintettem bájdorongot.

Szóval nem rossz az alapfelállás (hehehe), a zene viszont kábé annyira vérforraló, mint Gyurcsány „A Pápai Szexmasina” Ferenc miteszereltávolítás közben. Először az jutott eszembe róla, hogy triphop, aztán az, hogy „ezek tuti német művészeti főiskolások”. Ők maguk azt mondják, hogy „lassú „downtempós” dalok, élő hangszerekkel előadva, és egy kis elektronikával vegyítve”, de ez semmit sem jelent, hiszen a legszebb színpadi emlékük az, hogy „Koncert után odajött egy lány és csak annyit mondott, hogy „köszönöm” „. Igazából még az áriázós skandináv operaénekesnő-metál jutott az eszembe a Down the Dayzről, bár a legkevésbé sem fémzenészek, de aztán megint a péniszre kellett gondolnom. Átkozott öregedés! Amúgy is, az a zene, amiben konga is van, abstart szar, ahogy vágyaim pillanatnyi tárgya, Szabózé Zoltán kolléga mondta egyszer. Miközben lassú, érzéki mozdulatokkal masszírozta a Rudi Zoltán tv-elnöktől kapott albínó tengerimalacát.

Hú, én már ettől is begerjedtem, azt hiszem, távoznom kell. Olvassák inkább a kötelező interjút.

Mikor/hol alakultatok és miért? Kikből áll a zenekar?

A Down The Dayz Budapesten 2004 telén, kezdetben Spiritshine néven indult projektként, amit Polyák Eszter az ismeretségi körében lévő zenészekből hívott létre, ötletei, dalai megformálásához.

Polyák Eszter - Ének
Nagy Gedeon - Gitár
Artner Gábor - Basszus, sampler
Szabó Csaba - Ütőhangszerek
Vizvárdi András - billentyű

Hogyan definiálnátok a zenéteket egy mondatban?

Lassú „downtempós” dalok, élő hangszerekel előadva és egy kis elektronikával vegyítve.

És egy jelzős szerkezettel?

Triphop-os :)

Kivel lépnétek fel a legszívesebben?

Bárkivel, aki nem sablonos gagyi zenét játszik!

És a legkevésbé?

Tudnánk neveket mondani, de nem fogunk.

Mi volt a legszebb élmény, amit a színpadtól kaptatok?

Koncert után odajött egy lány és csak annyit mondott, hogy „köszönöm”. Tudom hülyén hangzik, de bearanyozta az egész esténket.

Mit jelent a nevetek?

Talán „múló napoknak” lehetne fordítani. Úgy tudom ez egy kifejezés, aminek csak abban a szövegkörnyezetben van értelme, hogy: …I’m counting down the dayz. Persze igazából „days” és lehet hogy rosszul tudom :)

Hajlandók vagytok koncert utáni szexre? Egymással vagy a rajongókkal?

Mindenki a párjával, akár koncert előtt is.

Igaz-e, hogy az új számaitok dallamosabbak, ugyanakkor keményebbek lesznek?

Rosszul tudod.

Butykos, vízipipa, kémcső vagy Biblia?

Butykos.

John vagy Mick?

Ezen még vitázunk.

Meg akarjátok-e változtatni zenétekkel a világot?

Túl öregek vagyunk már, hogy elhiggyük ezt.

Önnek még jobb zenekara van? Jelentkezzen!