Mindenki, mi Géza is majdnem elmentünk egy tök jó kis archaikus szabadtéri fesztivál mellett, szerencsére egyik messze-kacskaringó csápunk ott volt, és az utolsó pillanatban még olvashatjuk Antipop összefoglalóját.

Emlékszik még valaki, milyen volt a legelső Sziget? Amikor még nem dőltek mindenhonnan reklámok az arcunkba, nem volt még Pannon, Siemens vagy Samsung vagy akármilyen sátor? Nos, a Komáromtól 25 km-re északra található szlovákiai Kolárovóban (vagy Gúta, ahogy tetszik) megrendezett Hanna-Hanna Festival pont olyan. Sőt, még olyanabb.

A fesztiválra már úgy érkeztünk meg, hogy tudtuk, nem mindennapi élményben lesz részünk, mert útközben láttunk egy albínó rókát, és mi már csak ilyen babonás népek vagyunk. A helyiek segítségével ráleltünk Európa leghosszabb fahídjára, ami egyenesen a fesztivál bejáratához vezetett egy félszigetre. Itt vicces módon ugyanolyan pecsétet kaptunk a heti, illetve napijegyért(semmi karszalagozás, motozás, testüregekben való kutakodás, takarodjtovábbozás), és ekkor már tudtuk, hogy ez nagy valószínűséggel nem egy rend- és pénzorientált esemény. Visszatekintve, tulajdonképpen csak az fizetett belépőt, aki nagyon akart, mert marha nehéz volt rendezőt találni, és a hídfelöli bejáratnál is csak nagy ritkán üldögélt egy-két lány, hogy a többi irányról ne is beszéljek… Na, de a meglepetések sora még csak most kezdődött! A korsó sör 120 forintba, a feles 150 forintba került – a késő esti állapotunkat, hadd ne részletezzem… Bár a helyszínen csak két pult működött, nem volt különösebb torlódás, mert a jelenlévők nem lehettek többen négyszáznál. Ha ehhez hozzáteszem, hogy az ötnapos fesztiválon 28 zenekar és 19 DJ lépett fel, akkor rögtön világossá válik, hogy valószínűleg több volt a rock’n’roll fasz, mint a mezei fasz – csak hogy egy klasszikust idézzek (Ford Ferlaine kalandjai, a gyengébbeknek). Vagyis nem tapostunk egymás sarkára, és megmosolygatató volt nézni, ahogy egyik zenekar ugrál a másik zenéjére, aztán helyet cserélnek… Amúgy a résztvevők nagy többsége magyar, illetve felvidéki magyar volt, de elvétve lehetett találkozni horvátokkal, franciákkal, vagy angol anyanyelvűekkel is. Az pedig kifejezetten üdítően hatott, hogy nem volt egy szekuritis se (csak Bandi, a helyi gondnok, aki reggel szemetet szedett – már ha volt mit, mert csodák csodájára, itt valahogy mindenki ki tudta dobni a poharát, tányérját a szemetesekbe), és mégse volt se lopás, se balhé, pedig térdig gázoltunk az alkoholban.

A környék elképesztően szép, egyik oldalon egy hangulatos holtág, rajta egy múzeumnak berendezett hajómalommal – a csónakot a csapostól lehetett elkérni, ingyen odaadta az evezőket –, a másik oldalon egy gyönyörű tó egy darab horgásszal. Fürdés után ajánlom a közeli földvár (XIV. század) maradványainak megtekintését. A következő mellbevágó meglepetés az volt, hogy itt bizony nem gyomorforgató toitoi-ok várták a fesztiválozókat, hanem angol wc-k! Jó, tudom, ez csak ilyen kis létszámnál lehetséges, de mégis… Kajás pult ellenben csak egy volt, de végül is annak is megvan a maga bája, hogy azt esszük, amit kapunk.

Miután meguntuk a korongozást, üvegfestést és egyéb kötelező népi barkácsolást, megnéztük a programnyitó táncházat, ami után egymást követték a zenekarok. amik között húzónév nem volt, de gyorsan rájöttünk, hogy ilyesmire nincs is szükség ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A Panic Radio kellemes pillanatokat szerzett, és a Mozaikot is jó volt annyi év után újra színpadon látni, de igazán kiemelkedőt a Hangmas (www.hangmas.hu) és az Ion alkottak. A Hangmas megdöbbentő alázattal hozta a hetvenes-nyolcvanas évek hangzását, Joy Division egy kis Cure-ral fűszerezve, de szerencsére nem feldolgozásokat játszottak, hanem saját számokat – na jó, leszámítva a Kraftwerk Das Modeljét. Az Ian Curtis hangú énekes (Minda Endre) epilepsziás roham-szerű színpadi átéléssel húzta maga után zenekarát. Még hallani fogunk róluk (pl.: szeptember 30. Sark presszó). Az Ionnál ma Magyarországon nagyítóval se találhatunk szuggesztívebb zenekart: T. Bali és felesége, Linda az élő bizonyítékok, hogy igenis fellelhető még igazi underground experimentális art rock itthon. Azt hiszem el is szegődök hozzájuk roadnak… Szeretnék világot látni ugyanis.

Aki pedig megunta volna az élőzenekarokat, annak ott volt a DJ színpad (előtte egy hatalmas máglyával), vagy az ellenkező irányban a Chill Out sátor, ami egyben teasátor is volt. Számomra meghatározó élmény volt az is, hogy üvöltő Prodigyre aludtam el és a sátrat kerülgető két bárány és egy kecske bégetésére, mekegésére ébredtem.