Valami épkézláb programozó igazán rájöhetne már, hogy mennyire idióta érzés Motörheadet recenzálni, és összehegeszthetne valami algoritmust erre, megkönnyítendő az ilyenkor fejüket vakaró kritikaírók sorsát. Beletáplálja az ilyenkor elpufogtatandó frázisokat, (bibircsók, Rickenbacker, Lemmy, rock'n roll), hagy egy kis rubrikát a kritikusnak, hogy odakopipasztázza bele az aktuális anyag címét, enter, kész. A kritikus hátradől, megkönnyebbülten; nem kell rizsázással kitölteni a kötelező penzumot, a zene meg borítékolhatóan ugyanaz, mint harminc éve.
Sajnos bilibe lóg a kéz most, pedig a legutóbbi mondattal el is van mondva minden a Kiss of Deathről. Lehetne emlegetni a bibircsókot, a Rickenbackert, (állítólag marokra fogott anyacsavart használ pengetőnek az öreg), Lemmy Kilmister nemrég ünnepelt hatvanadik szülinapját, meg a dicső múltat az Ace of Spadestől az Orgasmatronig, de nincs értelme egyáltalán, nem megy ez, nem kell. Van ez a zenekar, van benne három ember, persze Lemmy Kilmister az emblematikus figura, a maga harcsabajszú mogorvaságában, de a másik két csávó is ott van már évtizedek óta, több mint harminc év, saccra huszonvalahány lemez, rock and roll, ennyi.
Valami titka azért van a Motörheadnek, hogy ezt úgy mégis miképp csinálják, mert valahol ki van találva ez nagyon. Azért az a harminc év, az mégis, és nemcsak a magamfajta, huszonéves suttyóknak. Ennyi idő alatt generációk szoktak kihalni, (szerencsétlen, nemrég elhunyt Napalm Death gitáros, Jesse Pintado valószínűleg még a csattogós falepkét tologatta, amikor a Motörhead már koncertezett és lemezeket készített), ezek meg ezt így, és ráadásul vállalhatóan. Ezek tudnak valamit, nagyon. Mindenki mástól, (talán még az AC/DC a kivétel), hiteltelen lenne ez a zene, ezzel az attitűddel, ezek meg felrakták maguknak a lécet harminc éve, jó magasra, aztán ennyi idő alatt talán kétszer ért bele a bokájuk ugrás közben. Mi az istentől működik ez úgy, mint egy olajozott gépezet?
Rá kéne azért térni megint erre a lemezre vissza, a kocsmafilozófia után, de igazából újat mondani nem nagyon lehet. Kiss of Death, tizenkét dal, ebből egy kötelezően lírai, kettő lazább rock and roll, a többi meg a szokásos Motörhead-darálás. Húznak a középtempók Mikkey Dee keze alatt, Phil Campbell ízeseket gitározik, a bibircsókos ember meg csak pengeti anyacsavarral azt a betorzított Rickenbackert, és recitálja ráspolyosan a szövegeket (onnan lehet tudni, hogy refrén van, hogy két hanggal magasabbra csúszik), a dalokra rá. És nem tudnak hibázni, az istennek se, kurva jó lemez ez is, ha nem is egy Sacrifice, ami számomra az újkori Motörhead legjobbja, de nem verődött le az a bizonyos léc most sem, és gyanítom legközelebb is a helyén marad.
Műtannin · http://amuva.hu 2006.09.09. 14:18:09