Fél óra kóválygás után megtörök: mégse megyek haza pihengélni, inkább lefertőtlenítem Iggyt Morbid Angellel; még valami, amiért hálásak lehetünk a Szigetnek. A Morbid Angel a death metal Slayere; a ’90-es években körülbelül háromszor olyan gyorsan játszottak, mint az Obituary, és a fénysebességű tekerés mellett csodálatosan sötét hangulatú lemezeket csináltak.

David Vincent bőgős-énekes a Beate Uhse katalógusából öltözködik, rövidujjú fekete latexfölső van rajta, bár ez a veres pentagramos verzió újdonság lehet.

A Morbid Angel olyan hatékonysággal tisztítja a rossz koncertélmények emlékét, mint az új, koncentrált, uniós szabványú mosóporok, ők például egyetlen számban több hangot játszanak, mint Iggy kísérőzenészei egész életükben.

Ennél a tempónál headbang szinte szóba se jöhet, két nagyon gyors téma után jön egy még gyorsabb, aztán egy annál is sokkal gyorsabb, aztán vége a számnak, kérdezem is Tomi barátomat, te, egyáltalán volt ebben refrén?

Kicsit egybefolyik, Pete Sandoval úgy bánik a lábdobbal, mintha az IKEA részére végezne előrehozott minőségtesztet, csak itt nincs idő húszezerszer lassan ráülni a Tullamulla kanapéra, hiszen egy szám átlagosan két perc.

Ha én nem is ismerek fel minden számot, a zenészek láthatóan képben vannak, minden kiállás pontos, és bár David Vincenttel nem tudom, mit kezdene Pély Barna egy Megasztár-válogatáson, de ilyen hátborzongató átéléssel és virtuóz erővel kevesen hörögnek. Jó, végül is ha Bochkor Bíborkát átengedték, Vincentnek is lehet keresnivalója.