Szar dolog lehet Iggy Pop gitárosaként Vernon Reid után ugyanarra a színpadra lépni. Iggy Pophoz fűződő viszonyomról annyit, hogy sokan dicsérték a legutóbbi Sziget után, én pedig megelőlegezett bizalomból vettem egy Iggy Pop best ofot (Nude & Rude), amit a legnagyobb elszántsággal is másfélszer bírtam végighallgatni. De Iggy igazi koncertzenész, bátorítom magam, és ez be is jön, a közönséggel együtt. Hihetetlenül sokan lesznek, a Borhogyishíjják standig ér a tömeg. Végülis nem vész a Stooges, de az az igazság, hogy Living Colour után elég hervasztó. Iggy persze egy világcsoda. Nem véletlenül megy nála közhelyszámba az energiabomba kifejezés, az első másodperctől pörög, ő a drogozás megöl-elmélet gyenge pontja, Keith Richards-szal együtt. A nadrágja elég szűk, meg elég csípő, a negyedik számra már vagy öt centit kiáll a segge. Vajon hord alsógatyát? Hamarosan kiderül.

Tudom, itt a Kárpát-medencében el vagyunk kényeztetve a négyoktávos Zámbó Jimmykkel, Iggynek meg van vagy fél oktávja, ami tán még Jagger hangterjedelménél is kevesebb, de királyul kántál, meg ő tényleg másról szól.
Jó, hogy van kivetítő, látni, amint a dobos kétségbeesetten koncentrál, el ne kúrja a legprimitívebb kettőnégyet, a gitáros arca pedig híven tükrözi, hogy hálát ad az istennek, amiért annak idején nem írt bonyolultabb témákat.

Iggy lényege, hogy a We will have a really good time alatt elkezdődik a színpadmászás, és a szekuritátésok egyszerűen kevesen vannak, hogy mindenkit eltávolítsanak. A No fun alatt már annyian őrjöngenek a színpadon, hogy szinte elfelejtem, mennyivel jobb volt ugyanez a Sex Pistols előadásában. 18.49-kor gyönyörű bemutató következik a Sziget-feeling lényegéről. Egy srác hányni kezd, de elismerésre méltó terjedelemben, a majdnem teli söröspoharát makacsul szorongatva. Azt hinné az ember, hogy ennyi egy gyomor, de aztán jön még háromszor annyi. De nem is ez a Sziget-feeling, hányás minden ostoba fesztiválon van, hanem hogy még mielőtt érdemben befejezné, egy ismeretlen szigetlakó már valami gyógyszertári cuccal kínálgatja, egy csaj meg ad neki két papírzsebkendőt. A harmadik meg (én) elhantolja a savas béltartalmat egy kis homok rárudgosásával. Tényleg, ezért szórták most fel homokkal a nagyszínpad előtti teret?

18.55: Iggyből már gyakorlatilag egy teljes farpofát láthatnánk, ha összeadnánk a két északi fél-féltekét, az Electric chair alatt egyértelműen kiderül, hogy nem ő az alsógatyahordás zászlóvivője. Többször beugrik a közönségbe, hosszasan bodysurfingel, a keverőpultig vezető folyosón is végigmegy, nem zavarja, hogy fogdossa a nép, és amikor hasra esik, mászik egy kicsit négykézláb, majd kúrást imitál. Nagyszerű előadó.

Nagyszerű előadó, de a Living Colour után azért – zenei értelemben – koncertnek ez kevés. A szünetre is marad produkció, odajön két srác, hogy bocs a zavarásért, fogadtak, nyomok-e rush-t. Nem értem, az valami zene-e, de szerencsére társaságunkban van drogos és vegyész, aki a képletét is tudja. Állítólag valami lónyugtató, por alakú, orrba kell szippantani és két napig egyfolytában kupakolni akarsz. De nem nagy szám. Később még egy volt csajommal is találkozok, mesélem neki a rusht, aszongya, próbálta, végülis ki lehetett bírni, nem volt halálfélelme, viszont kúrni se akart. Ja, akkor biztos jó, már látom a rush szlogenjét: „próbáld ki, nem biztos, hogy lesz halálfélelmed!” Végülis az nyert, aki arra fogadott, hogy nem próbálom ki a rush-t.