Úgy kezdődött a nap, hogy akartunk egy interjút a morbid angyalokkal. Be is kommandíroztunk a Hammer sátor backstágéjába, (ez most olyan, hogy a rocksztárokat állítólag őrzik a Szigeten, mint a magyar államkincstár aranykészletét, mi pedig két klozet mellől bukkantunk elő tettestársammal, nyolc darab biztonsági ember szeme láttára, akikhez utána vidoran oda is mentünk, hogy mégis merre van a felelős személy), de a rideg pitbullként funkcionáló turnémenedzser rögvest benyögte, hogy egyrészt a Morbid Angel nem ad interjút az egész turnén, másrészt a sajtósok délután négytől ötig faggathatták a floridai halálmetál-arcokat. Aki ebben a két ellentmondó állításban logikát talál, vendégem egy pálinkára, mindenesetre mi nem értettük, megvallom.

A koncertbe csak kötelesség-érzetből nézek bele; tudom, hogy nagyon rosszul fog szólni, Steve Tucker basszer-énekes pedig jóval szimpatikusabb jelenség, mint az itt is jelenlévő klasszikus felállás frontembere. Mondjuk ha nem vágná a hangzás agyon a dolgot, életem legmogorvább koncertje lenne ez itten, de sajnos nem az, pedig Sandoval teljesítménye megérne azért egy misét. Itt csak annyi történik, hogy a hangosítást, ami a Morbid Angelhez képest relatíve vér egyszerű zenékkel sem tudott megbírkózni, egyszerűen két vállra fekteti a csávó dobolása; egyszerűen annyira gyors, hogy egy folyamatos, rettenetesen hangos fehérzajjá folynak össze az ütések, amire a pincébe hangolt gitárok mély dohogása még rátesz egy lapáttal. A szólók élvezhetőek egyedül, bár bántóan hangosan és élesen vijjognak elő a hangmassza-ketrecből, de talán itt jön le leginkább az a gitározási koncepció, amit ezek csinálnak; Trey Azagtoth sokhangos, tappinges, idegborzoló tekeréseinek szerváit általában mindig Erik Rutan lassabb, megfontoltabb, sokszor csak pár disszonáns hangból álló témái passzolják vissza, és ez így együtt, néha többször is megismételve olyan érzést kelt bennem akkor, mintha a világmindenség képernyőjén néznék egy soha véget nem érő hangyafocit. A következő verzénél aztán kitisztul a fejem, lelki szemeimmel pedig meglátom barátomat, a kultikus magyar metálgitárost, aki valahol a nulladik és az első sor között lehet, ahogy képzeletbeli hangszerén visszatér a keze a H húr környékére, meglendíti a fejét, és kettészakítja homlokával az acélkordont.

Van aztán még Akela valamikor hajnalban, ahova fogadalmamhoz híven igen sok whiskey-kóla/sör elfogyasztása után térek be kábé öt perc erejéig. Azonnal letagadom, még magam előtt is, hogy volt nekem otthon Akela-kazettám régen, és legalább kétszer meg is hallgattam, mert a szöveg, amit Katona Főnök énekes recitál éppen, kísértetiesen ismerősnek tűnik, és fordulnék is visszafelé azzal a svunggal, ha nem kéne az orvosom csaját őriznem addig, amíg a jó doktor úr, akit annyira elfogott a tizenéves nosztalgia, ki nem üvöltözi-ugrálja magát a tömeg elején. Kifelé menet még azért eszembe jut, hogy miért van az amcsiknak egy Morbid Angelük, mi meg miért csak Akelákat tudunk felmutatni, amiből az ember úgy nő ki egy-két vészterhes kamaszév lenyomása után, hogy saját magának is kínos, fekete folt marad az emléke, de aztán ráhagyom a reménytelenség jelen országának valamelyik más lakójára a titok megfejtését, és elmenekülök messzire.