"Nézz bele a Gatheringbe, de nem kell végig; elég ha annyit írsz róluk, hogy helyes lány és szépen énekel" - kaptam az ukázt tegnap. Az első tíz percet le is késtem, ahogy kell, aztán amikor odaértem, pont egy lassú, szomorkás dalra, (a Gathering összes dala lassú és szomorkás egyébként, de ez valahogy annál is inkább), tényleg arra gondoltam, hogy megvárom ezt, meg még a következőt, és lelécelek. Aztán persze maradok végig, mert a melankólia úgy szögez oda a Nagyszínpad elé, hogy még élvezem is nagyon.

Anneke Van Giersbergen énekesnő nélkül persze nem lenne értelme az egésznek. Addig rendben van, hogy helyes lány, meg szépen énekel, de emelett úgy tud meghatározó pontja lenni az egyébként teljesen hétköznapi arcokból álló zenekarnak, hogy közben annyira őszinte és lelkes, mintha egy jól sikerült házibulin állna a süppedős fotel karfáin, és átszellemült arccal énekelne a magnóval együtt. Le is jön róla ez a kislányos báj, és annak ellenére, hogy a harmincharmadik életévét tapossa éppen, mellesleg boldog anyuka, jó tízessel fiatalabbat mutat így messziről. Az éneklése is ilyen természetes, mint ő maga; semmi metálosan patetikus, operás manír, hirtelenjében nem is tudnám kihez hasonlítani, de talán ez nem baj; túl van már ő lépve azon, hogy bárkihez is hasonlítgassák; ő Anneke Van Giersbergen, és kész.

Gathering-ügyben én leragadtam egyébként a How to measure a planet? című, sárga borítós dupla pszichedelikus csodánál; a későbbi dolgaikat csak felületesen hallgattam. Az persze lejött, hogy nem nagyon módosítanak ők itt már semmilyen irányot; marad az a kedvesen szomorkás, lassan hömpölygő trip-rock szerű történet, ami kategóriaként elsőnek nagyon hülyén hangzik, és ha még azt is hozzáteszem, hogy ez egy holland zenekar, valószínűleg mindenki egy olyan zenére asszociál, ahol kilencven-tíz százalékos arányban osztozik meg a tömény unalom a fűszaggal. Pedig nem; érezni azért őrajtuk, hogy rockzenéből jönnek; rendesen megírt témák, és első hallásra is szívbemarkoló refrének vanak itten; igaz, hogy a háttérben csendesen dolgát végző Mesa/Boogie gain-potiját nem nagyon tekerhetik hármas fölé, helyette inkább szomorú szubbasszusok masszírozzák az ember tarkóját kedvesen. A vége felé előszednek azért egy-két dalt az első Annekés lemezről, a Mandylionról, ami ilyen gótos, rockos metálos dolog, és hogy eloszlassam a cinizmus vádjait, gyorsan hozzá is teszem, hogy annak idején imádtam. A Strange Machines most is működik, bár a vadócabb részeknél azért kiderül, hogy Hans Rutten azóta sem tanult meg tisztességesen dobolni.

Sokan vannak, és ez engem speciel zavar, bár Anneke nagyon aranyosan örül mindenkinek, (a kivetítő itt szerencsére működik, és nagyrészt a zenekar is látszik rendesen, eltekintve egy-két snittől, amikor a kamerás ember megpróbálja megkeresni a létező legbutább arcú rajongót az első sorban; általában két másodperc alatt sikerül is neki), de az igazság az, hogy valami fura magányosság-vágy fog el a zenekart nézve. Gyorsan meg is keresem az egyetlen olyan lyukat a közönség között, ahol legalább öt méteres közelségben nincs senki, és amikor a kora esti halvány napsütést eltakarja egy-két felhő, már nincs gond az érzéssel; szárnyal Anneke éneke, a dob-basszus lüktetés a földről nézi csodálkozva, a melankólia pedig leül mellém, beleborzol a hajamba, rám mosolyog, és a fülembe súgja: szeretlek.