"Aki Radioheadet néz Fear Factory helyett, az köcsög!" - kiabáltam Fodor barátom, kettes számú toxikus ikrem fülébe egy mobiltelefon segedelmével, miközben az egyes villamos utazóközönsége, köztük hamvas arcú hetijegyesek, rosszallóan csóválták a fejüket. Ne értsen félre senki, nincs énnekem a Radioheaddal különösebb bajom, sőt, kicsi dilemma-illatot is éreztem, amikor rápillantottam a programfüzetre, (pillantottam a faszt; konkrétan meredten bámultam öt percig magam elé, és közben, mint elhaló segélykiáltást, legalább négyszer kimondtam a bazmeg szót), de tinédzserkoromban mégiscsak a Demanufacture üvöltött otthon a kétkazettásból, és nem az OK Computer, és az ember az ilyeneket nehezen felejti.

Persze a Demanufacture mégiscsak több mint tíz éve jelent meg, és biztos én öregszem, de azóta egyik Fear Factory lemez sem tud nálam igazából működni. Csináltak persze azóta párat; van tökéletesen vállalhatatlan, (a tavalyi Transregression pont ilyen), van, ami kis szódával azért elmegy, (Obsolete, 1998, Archetype, 2004), meg aztán trendik is szerettek volna lenni szegények, a 2001-es Digimortallal, amit annak idején legalább kétszer meghallgattam, és egy büdös kukkra nem emlékszem belőle. Fel is oszlottak akkoriban egy kicsinykét; először Burton C. Bell, (szabad fordításban: Burton C-C-Csengő), énekes hagyta ott őket, aztán a metálvilágban legendásnak számító, kétmázsás gitárost, Dino Cazarest tették lapátra a többiek, Bell visszajött, a basszusgitárosként funkcionáló Christian Olde Wolbers nyakába gitárt akasztottak, és addig ütötték kapanyéllel, amíg tökéletesen be nem verte Cazares témáit, ügyeletes kövér embernek meg bevették Byron Stroudot a Strapping Young Lad-ből, aki pontosan úgy néz ki, mint az óriástalpú hegyi ember, az öthúros Fender Jazz Bass pedig úgy tűnik el hatalmas mancsaiban, mint a vattacukrot halámoló kisfiúk kezében a hurkapálca. Eddig tartott a Fear Factory szappanopera, köszönöm a türelmet.  

Felemásan indultam neki ennek a koncertnek persze; egyfelől ott egy Hammer sátor, ahova besuvasztották szegényeket, (ide képzeljetek el most egy hangos nagyszínpad-nagyszínpad skandálást), másfelől a letorrentezett koncertvideók szerint maga a zenekar sem az az olajozott gépezet, mint lemezen. Az egyik gyengébb pont éppen Raymond Herrera dobos, de egy-két csusszanás a lézerbe égetett, szarrá editált dobsávokhoz képest még talán megbocsátható, Bell viszont híres a rapszódikus teljesítményéről; néhány felvételen irgalmatlan kandeszokat tud produkálni a hörrentések közé beszúrt, egyébként nem túl bonyolult, de hatásos dallamosabb vokálmegoldások prezentálása közben. Itt csak azért nincs ezzel gond, mert nem hallani. A Hammer sátor ugyanis szokásához híven, vállalhatatlanul szól, és most van az a pillanat, amikor azt érzem, hogy le kellene dózerolni az egészet a gecibe, de úgy istenigazából, a helyét meg felszántani, és bevetni sóval, mert a vödörhangzású metálkoncerteknek tényleg nincsen az égvilágon semmi értelme. Itt valahogy a mély regiszterek emelkednek ki bántóan; a mélyre hangolt húros hangszerek és a bálnaszív-hangzásúra triggerelt lábdob olyasfajta masszaként telepednek rá a hangképre, mint valami ZS-kategóriás német horrorfilmben az óriás, emberevő egysejtű. Az első két szám nagyjából bele is fullad ebbe a káoszba, valahogy a zenészek sem érezhetik azt, amit kéne, aztán megidézik kicsikét az Obsolete-t az Edgecrusherrel, amit már annak idején kimondottan szar nótának találtam, meg ott van a nyitó Shock, a "szódával elmegy" kategória egyik éllovasa. Itt már észre lehet venni Christian Olde Wolbersen a lelkesedést, a régi Biohazard-gitáros Bobby Hambel mozgáskultúráját átvéve pörög ide-oda, persze ezt egy magamfajta mélynövésű faszpörgettyű csak akkor látja, amikor az eredetileg kivetítőként funkcionáló nagy négyzetre senki nem küld valami viccesnek szánt MMS-t, és a gigantikus dijuice logo sem úszik be a képbe. (Rövid, mizantróp zárójelezés: vasvillát kellene a közepébe baszni, emberes svunggal, vállból indítva. Annak a szívébe meg a másikat, aki az egészet kitalálta.)

Egyetlen kellemes negyedóra azért akad. Egyrészt szívmelengető, ahogy Bell emlékszik az eddigi egyetlen magyar Fear Factory koncertre, ami pont tíz éve, 1996-ban volt a Petőfi Csarnokban, másrészt nyilvánvalón ők is tudják, hogy melyik az ő Black Albumuk, vagy Vol. 4-ük. Három darab nótát kapunk a Demanufacture-ről, mégpedig a címadót, (itt az történik, hogy a koncert során először, legalább kétszer meghallom Herrera pergőjét, másrészt a kiállást követő triolás lábdob-témával eléggé megcsúszik a derék mexikói, de azért diszkréten mi is magunk elé üvöltjük, hogy: I've got no more goddamn regret; amúgy felkiáltójelek nélkül, kijelentő módban, mintha nem is lennénk annyira biztosak abban, hogy ez valóban egy időutazás a frusztrált kamaszkorba vissza), a Self Bias Resistort, valamint a Pisschristot. Az utóbbi az egyik legnagyobb favoritom a Demanufacture-ről, és biztos voltam benne, hogyha valamit nem játszanak, akkor a Pisschrist lesz; az már csak apró szépséghiba, hogy a hangmassza már annyira beleette magát a fülünkbe, hogy amikor a plafonra szegezett tekintettel nekiállnék karaokézni a Face down, arms out kezdetű hipnotikus énektémára, csak pár másodperc elteltével veszem észre, hogy Bell már a következő sornál tart. Itt valahogy kitisztult az egész egy csöppet, lehetett is hallani, hogy különösebb csúszkálások nélkül, szépen végig is énekli a témát, aztán snitt, vége, belecsapnak az 540000 Degrees Fahrenheitbe, ami egyrészt a valaha Fear Factory lemezre került legrosszabb nyitónóta, másrészt Bell a Pisschrist keretében ellőhette az összes puskaporát, mert a kelleténél legalább másfél hanggal lejjebb kezdi énekelni. Itt aztán menekülőre is fogjuk a dolgot, mert valahogy nem akar működni a dolog, és erről még a kívülről elcsípett, elsőlemezes Scapegoat sem tud meggyőzni; a totális illúziórombolást meg csak orrhosszal akadályozta meg az a bizonyos negyedóra, ami egy másfél órás, egyébként harmatgyenge koncerttel szembeállítva olyan kevés azért, mint a Fear Factory lemezeken az editálatlan dobsáv.