Ha az ember este hat tájékában mélabús arckifejezéssel üldögél a metálsátor előtti sörpadján, egy lassan melegedő Pilsner társaságában, a kezében tartott programfüzetet olyan rezignáltan tépi akkurátus csíkokra, mint Craig Toomy, az egyik Stephen King-kisregény szereplője, miközben azon morfondírozik, hogy nem jó jel az, ha Szigetre minden alkalommal betárazott két bontatlan doboz cigi a nap végére csontra elfogy, (pedig a lejmoló punkokat élből küldi el a fenébe); és ha ehhez gondolatban hozzáadja a napközben elpöfögtetett harmadik doboznyi mennyiséget, azonnal megjelenik lelki szemei előtt a tüdőrák fenyegető füstszörnye. Ez pedig azt eredményezi, hogy a Sziget legértelmetlenebb napján nemcsak úgy fog unatkozni, mintha délutáni teapartin venne részt egy öregek otthonában, még az a fajta súlyos rosszkedv is szájon találja egy remekül kivitelezett mentális mawashi gerivel, ami egyébként csak a legbrutálisabb téli esték sajátja.

"Hallod, nagyon megnéznék most egy Rotten Sound-koncertet!" - sóhajtom bele időközben mellémtelepedett jóbarátom, a közepesen ittas, és eléggé kultikus metálgitáros arcába. Valami középtempós metál szűrődik ki eközben a sátorból; a bejáratnál található palánk ellenére pont azzal a hangerővel, amely mellett pont nem lehet kulturáltan beszélgetni. A harmadik-negyedik bazmeg már rutinszerűen omlik ki az ember szájából kifele, a beszélgetőpartnere sűrű "he?" kérdőszavaira válaszul. A metálgitárosra mondjuk ez nem annyira érvényes; alkoholszintileg ő már valahol a sztratoszférában röpköd, és ilyenkor nem tud máshogy kommunikálni, csakis és kizárólag üvöltve. Páran fel is kapják a fejüket a környező asztaloknál, amikor a fentiekben vázolt hangerővel felteszi a kérdést, hogy mégis mi ez a szar zene, ami szól; balhészagot érzek, de nincs dráma; a vérbeli rajongók úgyis a sátorban izzadnak. Később kiderült, hogy az Ideas nevű zenekart hallottuk; róluk azt kell tudni, hogy egy operaénekesnői kvalitásokkal bíró csaj az énekes, és metált játszanak. Azt hiszem, ezzel el van róluk mondva minden.

Embers a Zúzda színpadon. Szombathelyi metalcore-héroszok ők; a kezdésre szépen meg is telik a placc. Énekesember megjegyzésére, hogy ő márpedig abban bízott (sic!), hogy legfeljebb húszan lesznek rájuk kíváncsiak, gondolkodtam egy tüntető jellegű elvonuláson, aztán mégse, mert a budapesti hardcore-élet összes prominens figurája előtt muszáj megjátszanom a kőkeményet, aki karbafont kézzel és szigorú tekintettel mered a színpad egy adott pontjára. A Zúzda színpad egyébként kurva jól szól, Embersék is szántanak, pedig azt hiszem, már csak az emós hajat növesztett Farki úr az egyetlen eredeti tag őnáluk. Annak idején, úgy három éve még Csigával és derék hangszerbizniszbeli üzletfelemmel, a másfél mázsát súroló Gáborka gitárossal láttam őket; ezek az arcok már kikoptak, a dobos is valami hosszúhajú metálos gyerkőc, az énekes viszont már akkor is ugyanaz volt, csak akkor valahogy kellemesebben jöttek a torkából azok a vérbeli, göteborgi sikítások, most meg mintha be lenne rekedve, biztos felette sem múlik el nyom nélkül az idő. A "nagyon nem kellene" kategóriába sorolható Paranoid-feldolgozás, valamint az utána következő új nótában ("ez a szám arról szól, hogy miért harcolnak az amerikai katonák Irakban"), a kiállásnál sűrűn ismételgetett revolution szó viszont elkergeti öt darab, morózus, fekete pólós emberből álló társaságunkat valahova nagyon messzire, de minimum a nagyszínpad közelében található koktélbárba, ahol három ropi és fél órányi sorbanállás belefeccölése után kap az ember egy liter Long Islandot. Az öt darab morózus, fekete pólós emberből, az ilyenkor szokásos lemorzsolódások után jelen lévő három fő (a metálgitáros, a metálénekes és jelen sorok írója), kezd bebaszni. A metálgitáros általában ilyenkor jut el arra a pontra, amikor heves kényszert érez különböző kemény felületekre nekifutásból ráfejelni. A nagyszínpadtól a Hammer sátorig visszafelé vezető úton egyetlen fém szemeteskonténer sem ússza meg a dolgot.

Utólag visszatekintve talán nem is tűnik akkora dilemmának, hogy ez egy olyan nap, amikor a programból az égegyadta világon semmi, de semmi nem érdekelt, sőt, a legtöbb olyan viszolygást váltott ki belőlem, mintha egy szép reggel arra ébrednék, hogy három darab, áramütést szenvedett kiscica hulláját ölelgetném a megszokott kispárnám helyett, de a Hammer színpadhoz visszatérve, a Tesco sátra előtt nyuffadva még arra is majdnem rávettem magam, hogy az alföldi rocksztár invitálására, unaloműzés gyanánt belenézzek az épp akkor játszó Gamma Ray koncertjébe. A Gamma Rayról annyit kell tudni, hogy németek, és az a Kai Hansen gitározik meg énekel benne, aki annak idején megcsinálta a Helloweent. Még fiatalabb koromban keveredtem el egy Gamma Ray-koncertre valahogy, amiből annyi maradt meg, hogy Hansen egy piros színű gitáron játszott, most viszont nem volt alkalmam lecsekkolni a hangszerét, mert a sátor elé érve pont akkor szúrt gyomron az első sörmetál-lábdobsorozat, amikor az alföldi rocksztár lemutatott a földre, és közölte, hogy tegnap ezen a szent helyen fetrengtem a saját hányásomban. Ez a két tényező együtt soknak bizonyult; menekülőre fogtam. Bocs, Kai. (Az olvasóktól pedig elnézést; tényleg véletlenül jött ki így.)

Most pedig következzen az olcsó játék hülyegyereknek rovat, vagyis egy tuti recept arra, hogy mégis hogyan basszunk el négy-öt órát a Szigeten úgy, hogy lehetőleg egyetlen semmitmondó zenekar koncertjébe ne füleljünk bele, ne barátkozzunk külföldiekkel, és úgy egyáltalán; legyünk annyira antiszociálisak, amennyire csak lehet, elérve azt a pontot, amikor a mizantrópia megadja azt a kellemes, otthonos, tunya érzést, amit egész nap hiába kerestünk a Szigeten. Szedjük össze a toxikus ikerpárunkat. Mindenkinek van ilyen; ő általában az az ember, akivel ritkán találkozunk, de ha mégis, akkor általában kő kövön nem marad. A toxikus ikerpárral néhány pohár pálinka kísérletében, tartsunk rövid brainstorming sessiont, mely keretében meg kell találni a létező legértelmetlenebb elfoglaltságot, például kiállni egy forgalmas út közepére, elkezdeni lassan elszámolni tízig, ami csak akkor maradhat abba, ha szembejön egy olyan ellenkező nemű lény, akit közös megegyezés alapján, a külső tulajdonságait tekintetbe véve szívesen magunkévá tennénk ott helyben. Konstatáljuk, hogy másfél óra alatt csak két alkalommal jutottunk el a tízig, és akkor is csak azért, mert a menetrendszerűen közlekedő szippantós kocsi rendet vágott az emberek között. Változtassunk a játékszabályokon, és a számolást az első olyan embernél állítsuk meg, akinek az arcát leginkább baseballütővel rendeznénk át. Miután fél órát töltöttünk azzal, hogy a szembejövőkre mutogatva harsányan röhögve kiabáltuk az "egy" szócskát, és kezd unalmassá válni, hogy a számolásban soha nem jutunk el a kettőig, valamint nyomasztóvá válik a tudat, hogy a Szigeten tényleg ennyi rossz arc kóricál szabadon, szúrjuk ki a legszerencsétlenebbnek tűnő, magányos külföldit, eredjünk a nyomába, és szigorú arcot vágva, kövessük mindenhova; ha pedig már kellően beparázott, és egy életem egy halálom alapon hozzánk fordulva megkérdezi, hogy mégis mi az istent akarunk tőle, ne válaszoljunk, csak nézzünk a szemébe szigorúan, majd engedjük kétségek közt, békében elsietni. Ezek után fogyasszunk még el toxikus ikrünkkel egy vödör Pina Colladát, és induljunk haza mosolyogva.