Az FHB kiábrándító péntek reggeli gyorsjelentése után a Vastrabanttal próbáltam volna vigasztalódni, egyszersmind ellauncholni magam részirű a Szigetet. Meglepetésre délután ötkor simán kitaxiztam, ellenállás nélkül jutottam be, ami a hétvégére ígért esőt és a csütörtöki igen szerény látogatószámot valamint az idei, kétmilliárd fölé sikerült költségvetést kalkulálva nem sok biztatót vetít előre a Sziget Kft.-nek EBITDA-szinten.

A Vastrabantot azért, mert abban játszik most Szöllősi "Vakondgyár" Lajos, aki az Európa Kiadótól a Grundon át a Superbuttig gitározta végig a magyar rockzenét, és most egy ilyen vicces, félmetál-félpunk-fél-Bizottság rockprojektet gründolt. Az ötlet jó, a megvalósítás kissé magyaros: a poén akkor üthetne, ha az erős és ötletes metálgitározás mellé sikerülne egy megfelelően súlyos énekest, egy kitetovált százötvenkilós üvöltő állatot találni. Ezzel az idősődő alternatív, bénán mozgó formával könnyen átcsúszik a színpadi produkció a viccnek abba a tartományába, amit cikinek szoktunk nevezni. Pedig a Nagyszínpad című nóta, vagy a Hobo Blues Band-féle 6:3 metálfeldolgozása, a panterás gitározás keveredése a bizottságos zenei tréfákkal, a hardcore-ból, punkból, operettből, stonerből és más keményrockkokból összebuherált zene nagy lehetőség lenne a szomorú magyar rockban valami eredetire, ironikusra és keményre.

Ja, egyébként a Zúzda színpadon volt a koncert, és e helyszínről érdemes egy félmondatnyit ideköhögni: a metálszínpad felé gyalogolva a Honvéd-csónakház előtti úton balra a Duna felé, egy félig fölépített (szerkezetkész) ház mellett áll szegény, nagyjából olyan helyen, hogy még azok sem találják meg, akik keresik, és így nem is működik a Sziget alapvető közönségcsalogatási módszere: hallok valami érdekeset, oszt odamegyek. Ennek megfelelően Vastrabanton sem voltak száznál többen. (Előtte Hippikiller volt, arról lemaradtam.)

Indultam volna át a blueshelyszínre, amit szégyenszemre alig találtam meg, színjózanul, pedig azt gondoltam, hogy nem tudok annyira berúgni sem, hogy ezen a Szigeten, tizenhárom év után nem találjak meg valamit, igaz, tizenhárom év alatt, azt hiszem, egyetlen egyszer voltam a bluesszínpadon, akkor is csak sörért mentem. Most sem bluesra indultam, hanem rockabillyre, persze, mivel Magyarország (sőt: a magyar rocktörténet) egyik leghibátlanabb, legkomolyabb zenekara, a Mystery Gang Rockabilly Trió játszott a bluesszínpadon hét órától. Átvágtam az egész kibaszott vurstlin, körhintán, céllövöldén, mézeskalácsáruson, előbb még beleakadtam a Pesti Est színpadon egy zseb-Oasisba: Tony&Guy-hajak, fekete pólók, gerjedő gitárok és nyávogós ének. Ha volna magyar New Musical Express biztos ők lennének a holnap Beatlese. Egy pillanatra meg is álltam volna, de ekkor az énekes úgy konferált föl egy számot, hogy "...most következik az a nóta, amiből a klip is készült", és én ettől idegrángást kapok. Miért gondolja minden zenekar, amelyik képes volt egy szaros videót összehozni, hogy erről meg kell emlékezni a konfokban, hogy ez valami nélkülözhetetlen információ volna a közönségnek? Ki a faszt érdekel, hogy melyik nótából készült klip, melyikből nem? Úgyse láttam azt nyomorult klipet, és nem is fogom megnézni. Ha meg már láttam, akkor tudom. Ez fecsegés, semmitmondás, bénaság, kedves zenekarok. Mindegy, elmenekültem gyorsan.

Mystery Gangre menet még beleakadtam Para-Kovácsba, aki számtalan felejthetetlen Sziget-élménnyel ajándékozott meg régen, még alkoholista korában, és ha nagyon ki akarnék vele baszni, akkor itt föl is idézhetnék egy-kettőt, most viszont józanul és nyilván tisztességes honoráriumért vezetett műsort egy homályos rendeltetésű sátorban, ahol rajta kívül még Miss Balaton-szépségkirálynők is álltak a színpadon. Valami promóció lehetett, mint tíz sátorból kilenc.

Na, lényeg a lényeg, a blues színpad majdnem a világzenénél, az út mellett, egy szofisztikáltabb körhinta egy dodzsem meg a Hír Tv kivetítőfalának közvetlen szomszédságában van. A kivetítőfalon pedig, az óriási Hír Tv logó alatt, ott, ahol szürke hétköznapokon Usztics Mátyás szokott buzizni, éppen a Scissor Sisters vezérbuzijai nyilatkoztak. (Minden vurstli, lejárt popsztár, hippiskedés ellenére ezért lehet szeretni a Szigetet.)

A Mystery Gang pedig, mint mondtam, valószínűtlenül hibátlan és profi zenekar a Kárpát-medencében tapasztalható rockandrollállapotokhoz képest, így hát itt jó ezer ember kezdett táncolni az ötvenes évek jungle-ritmusaira, a klasszikus MG-számokat – Sometimes I Feel Like a Rockabilly Star, Wiggle Baby, Betty Page - még énekelték is. Nemzetközi műfaj: németek, olaszok, hollandok is simán bele tudtak érezni egy perc alatt. Ez a félig akusztikus zene nem nagyon él meg nagyobb színpadon, de ebben a három csávóban van annyi energia, őszinte, kőkemény rockerság, hogy valószínűlen a Népstadionban, huszonöt nézőnek is képes lenne jó koncertet játszani. (Jóval többet hibáztak, jóval erőtlenebbül szóltak, mint az otthonosabb klubbulikon, de így is vitték, sodorták magukkal a közönséget, és magasan a nap legjobb koncertje volt.)

Aztán még a nyolcvanas évekkel kísérleteztem a Bahián, vesztemre. Titkos kis kedvencem, a Karabély tényleg megpróbált mindent, hogy megteremtse a nyolcvanas évek hangulatát: reménytelenül bénázott a hangtechnikával, ahogyan csak Pajor szokott volt, aztán alig harminc percnyit pengette azokat a jó kis umcaccáit, de megfigyeltem, minden Szigeten ezt csinálják. A Balatonhoz még fűztem volna reményeket, talán három éve volt egy teltházas és félelmetesen erős koncertje itt. Most csak egy fél számot bírtam, szörnyen szétesett volt, ami nem mindig baj, de most unalmasan volt szétesett.

A nap hőse az az olasz csávó, aki a Greenpeace előtti úton átlátszó söröspoharakkal játszott ittapirost-holapirost a körégyűlt tömeggel.