„Hello, my name is Miles Davis”- köszöntötte a szőnyegpadlón meditáló közönségét a pozanos Tom Walsch, de ezzel egyelőre nem rázott fel minket. A MüPa Jazz Színpad elé sokan az akkoriban véget ért Kispál-koncert után érkeztek pihenni, és felkészülni a Wan2 színpad Wir Sind Helden-kísérletére. A színpad előtti tér korábbi, átázott hajópadlóját idén, az új helyszínen szürke szőnyegpadlóra cserélték, amelyen hanyatt feküdni legalábbis jobb.
A hét saját lemezt jegyző kanadai pozanost az avantgarde dzsessz nagy alakjának tartják, aki magyar felesége révén megkedvelte a hazai zenészeket. A műsorfüzet szerint épp Szanday Mátyás bőgőssel és Balázs Elemér dobossal hozott össze triót a Szigetre. A bőgőst rögtön felismertük, de a dobfelszerelés mögött sehogy sem Balázs Elemér ült, hanem egy lényegesen szelídebb zenész. Így elmaradtak a nagy improvizációk, láthatóan nem szokott még össze ez a csapat.
Egy erős dobszóló már csak azért is jól esett volna, mert addig sem a közönség lett volna hangosabb, bár a zaj néha elhalkult, amikor Tom Walsch a pilatesből kölcsönzött mozdulatokkal harsonázott, és néha akkor is, amikor sajátosan énekelni kezdett, ami egy mellettem ülő fiúban a Csengetett, mylord? című remeket idézte fel valamiért.
Három részeg fiú kezdett hason kúszni ekkor a szőnyegadlón egy biztonsági őr felé, hogy elkapják a lábát, mellettem arról a már minden szubkultúrában kínos témáról beszélgettek ketten, vajon milyen műfaj ez. Kiváncsian vártam, hátha támpontot kapok a koncertbeszámolóhoz, de megalázó brainstrormingjuk végén csupán a flash’n’bone-ban tudtak megegyezni, végül úgy döntöttek, ez dzsessz’n’roll, és kimentek fröccsért.
