"Ma irgalmatlanul be fogunk baszni" - közölte lakonikus tömörséggel, kijelentő módban barátom, az alföldi rocksztár, akik különben azzal dicsekedhetnek, hogy idei szigeten az ő koncertjük volt az első, amit sikerült lekésnem. Bátortalan tiltakozásomra, miszerint kettő darab zenekart minimum meg kell néznem, mégpedig lehetőleg olyan állapotban, hogy másnap legalább halvány emlékfoszlányaim legyenek, kedvesen mosolyogva a kezembe nyomott két üveg Pilsner Urquellt, és egy kis gömb Unicumot. Kapituláltam.

A Hammer színpadról ezren és ezerszer leírták már, hogy irgalmatlanul rossz a hangosítása. Este hat tájékában a konzervdobozként szóló Subscribe volt a döntő érv a rocksztár arcába zúdított fél órás rimánkodás-sorozatom végén, hogy nézzünk bele a Ministrybe, akik The Land Of Rape And Honey címre keresztelt lemezét tizenévesen szinte kizárólag vonaton, discmanben hallgattam, miközben mindenféle zenekari próbákra zötyögtem az Alföldön. A Ministry nevét hallva pavlovi reflexként jelenik meg lelki szemeim előtt a régi tiszaugi vasúti híd, a lepattant állomások sorozata, valamint a csubakkai beszédképességekkel bíró, termetes kalauz, aki akkoriban teljesített szolgálatot a Hódmezővásárhely-Kecskemét vonalon. Talán a szikrázó napsütés miatt, de nosztalgiaflash nuku, sajnos eufória sem. A Ministry valahogy nem működik nappal, hiába támasztja Al Jourgensent kétfelől kettő darab legenda, név szerint Tommy Victor gitáros, és Joey Jordison dobos; ezeknek a fasziknak főműsoridőben kéne játszaniuk, vaksötétben, amit csak néha vág ketté egy vakítóan fehér fénysugár-kard. Ez most itt annyira illúzióromboló, hogy még a Thieves kezdő hangjaira sem futok az első sorba, hogy haláltáncot lejtsek egy megszeppent német tinédzser veséjében, helyette csak nosztalgikus vigyorral mormolom a rocksztár fülébe, hogy: igen, ez egy jó szám.

A Death By Stereo a világ egyik legzseniálisabb zenekarneve. Valahogy ezek a hardcore-bandák mindig ki tudják választani azt az elnevezést, ami a legjobban néz ki egy pólón. A Death By Stereo felirattal is először egy designos ruharadabon szembesültem annak idején, és súlyos lelki problémákat okozott az, hogy vajon érdemes-e beruháznom egy olyan zenekar pólójára, amit igazából annyira nem tudok szeretni. A lemezek megvannak persze, mert egy ilyen név minimum arra sarkallja az embert, hogy körülnézzen egy kicsit a neten torrentileg, de valahogy még a legutolsó, Death For Life, amiről a szakma pedig ódákat zengett, is olyan számomra, hogy a negyedik-ötödik meghallgatásnál már rákönyöklök a delete gombra kínomban, mert egy darab témára sem tudok visszaemlékezni. Ez a koncert is ilyesmi volt; van az az arab csávó, akinek most momentán nem jut eszembe a neve, (a Google közben megsúgta, hogy Efrem Schultznak hívják, és valószínűleg nem is arab), néha olyan óóó-zásokat produkál, mintha szerepet tévesztett volna egy nagyon súlyosan szétszivarozott torkú Bruce Dickinsonnal, és ennyi. Kifelé menet a fenti hasonlat analógiájára még odaröffentem az időközben mellém csapódott kettes számú rocksztárnak, hogy: "scream for me taktaharkány", de még csak el sem mosolyodott. Igaza van.

A Sick Of It All meg az a zenekar, aminek kivételesen nem csak a neve állat. Idemetalhammerezhetnék mostan öt lemezcímet legalább, szigorúan meghagyva, hogy addig ne olvasson senki tovább, amíg le nem torrentezi mindet, meg hogy Armand Majidi mekkora dobos, meg úgy egyáltalán, a Sick Of It All a hardcore Motörheadje, de az utolsó lemezük is van olyan kurva jó, mint a Sctratch The Surface, amit annak idején elsőnek hallottam tőlük, miután a szomszéd Gabi gyerek nagylelkűen átmásolta nekem egy TDK mindkét oldalára. Egyetlenegy dolog hibádzott a teljes üdvösséghez: a helyszín. Egy három-négyszáz fős, csatakos klubbulin ugyan valószínűleg pontosan ugyanilyen szarul szólnak, (Majidi nagydobjának pulzálásán és a védjegyszerű rikácsoláson kívül a többi hangszer csak nagyon néha dugta ki a fejét a bádogszelencéből), viszont ott legalább nem egy mikroszkópikus Lou Koller-fejbúb bukkan fel néha, hanem életnagyságban osztja az ürge az észt, face to face, miközben talán még orrba is vág véletlenül könyökkel, miközben kétszáz ember verítéke csöpög a plafonról. Az utóbbi tényező mondjuk itt is megvolt, hála az első sorokban küzdőknek; ezzel csak az a baj, hogy ilyenkor a Szigeten már hosszú nadrágban is simán lehet fázni, és erre az érzésre a hardcore-izzadtságban fürdő sátor melegének magunk mögött hagyása még inkább ráerősít.