A Quimby koncertet követő Franz Ferdinand az első igazi szupersztár élmény az idei szigeten, a várakozásnak megfelelően százával tolonganak a tinilányok a Nagyszínpad előtt. A közönség átlagéletkora a színpad felé csökken, viszont a lolitákon kívül meglepően sokféle a tömeg. Néhány raszta hajú gimis sztóner is feltűnik, pedig abszolút nem ilyennek képzelek egy tipikus Franz rajongót.


„You’re lucky lucky you’re so lucky!”

Szinte kelletlenül nyomják a rutint, pózolnak, ugrálnak, meg minden, Alex Kapranos pedig magyarul mondja a számok között, hogy "köszönöm". Eluralkodik rajtam a kritikus rosszindulat, és mindenbe bele akarok kötni. Fásult profik, nem is szól olyan jól, mint tavaly, miért csak az énekesen van zakó, biztos a hosszú turné miatt unják már, stb. Mellettem három hosszú hajú rossz arc folyamatosan stage-divingolni akar, de mivel mindig a színpad felé próbálják, ezért csak alig fél métert jutnak előre, viszont sok embert rúgnak tarkón. Stage-diving első lecke: mindig szemben a tömeggel, hátrafelé haladj, mert akkor talán látnak, és tovább tudnak adni, nem pedig hirtelen zuhansz egy farmerdzsekis nyakába.

Két szám között a kivetítő a tömegben a jó csajokat próbálja mutatni. Magamban könyörgök, hogy valaki mutasson cicit, mint a régi Mötley Crüe koncerteken, de persze ez már nem az a fajta rock n’ roll. Meg amúgy mind börtönbe kerülnénk, hiszen itt a cicik alig tizenöt évesek. A hangulat közben lassan emelkedik, mégis csak tud bulit csinálni a zenekar.

„So if you’re lonely”

Erre már kitör a hiszti, a tömeg vadul ugrálni kezd. A zenekar is mintha felébredt volna, össze-vissza pattog a színpadon, és sorban lejátssza a legjobb számait. Közben én is elfelejtek cinikus lenni, érzem, hogy a karom felemelkedik, és rugdosom az előttem állót a térdemmel. Mellettem a srác üvölti, hogy holnap vesz egy gitárt és rocksztár lesz.