Ez a lemez most különösen aktuális, mert ők lesznek Robbie Williams előzenekara szerdán a Népstadionban. A zenekar különben a látszat ellenére amerikai, mi több hollywoodi (ilyen minőségükben ki másról is nevezhették volna el magukat, ugye, mint magáról Orson Wellesről), a zenekarfotó alapján igéretes társaság, csuklóig tetovált figurák, van egy tarajos punk, meg két Madness-imitátor, kicsit ugyan megcsináltnak tűnik, de nem vészes. Ráadásul olyanokat nyilatkoznak egyúttal power-popnak becézett zenéjükről, hogy az csak rock and roll, amire a lányok táncolhatnak. Ez jó duma.

Na most ehhez képest a lemezen olyan tucatpop (vagy szoftrock) van, amiből mostanában nem látunk ki, nem kötésig áll már az ilyesmi, hanem szájszélig, persze főleg az Egyesült Királyságból árad, de ezek szerint a túlparton is megvetette már a lábát. Ezerszer hallott, kellemetlenül ismerős dallamfoszlányok, lekerekített dalok, kockázat nélküli, súlytalan zene, amihez nem társul sem jó adag önirónia, sem az a művészieskedő kiállás, amitől az ilyesmi esetleg jó tud lenni.

Ellentmondásnak tűnhet, de ennek ellenére nem veszi ki az ember a lejátszóból (legfeljebb nem teszi be újra), mert pont fenti jellemzői miatt el lehet hallgatni, már ha valakinek nem kap alapból kiütést a kellemes popzenétől, még azt is el tudjuk képzelni, hogy sokaknak egyenesen tetszhet. Tehát pont olyan, mint pl. maga Robbie Williams, csak karizma nélkül.