A brit popsajtó azon aggódott nem is olyan régen, hogy most akkor folytatja-e a Keane, az új reménység, akiknek a bemutatkozó albumát az év lemezének választotta 2004-ben a Q magazin, avagy nem. Nem bírták a hirtelen jött sikert tudniillik. Aztán csak összeszerelték a második albumot, az Under The Iron Sea-t, úgyhogy a brit popsajtó fellélegezhetett, van miről megírni, hogy ugyanolyan, mint az előző. Vagy hogy jobb. Vagy hogy az ifjú titánok karrierjében épphogy szükséges volt egy ilyesfajta döccenő.

A Keane-t első lendülettel sokan Coldplay-imitátor zenekarnak titulálták, biztos mert ebben is előre van tolva a billentyű (pontosabban ebben csak billentyű van a dob mellett, de ezt nehéz lenne megmondani, annyira tele van pakolva a zene, és megggyőző torzítottgitár-hangokat is produkálnak néhol). Most pár hete azonban Tim Rice-Oxley dalszerző-billentyűs méltóképpen egyenlített: mintegy mellékesen megemlítette az Irish Timesnak, hogy eredetileg Coldplaynek hívták őket, de túl depresszívnek találta a nevet, ezért inkább odaadta egy főiskolai ismerősének, akit Chris Martinnak hívtak. "Azt hiszem, még mindig használja" - tette hozzá. Hogy micsoda firmák ezek az angolok!

Ennyit a Coldplayről, a Keane zenéjét úgyis sokkal inkább a gyökerek határozzák meg, mármint a saját gyökerei, amikor tíz éve U2-, Beatles- és Oasis-feldolgozásokat játszottak Sussexben, ezek a hatások ugyanis nagyjából a mai napig megmaradtak. Az első kislemezes számot, az Is It Any Wonder?-t feltűnés nélkül lemezre vehette volna a U2, a másik két zenekartól eredeztethető hatások is megszámlálhatatlanul számosak, ezzel együtt mégsem valami invenciótlan zenekarról van szó, sőt, nagyon kevesen tudják azt a lírai húzást hozni, amit ők jópár számban. (Ebben néhol még a Coldplayt is verik, bár lehet hogy csak azért mondom, mert a Coldplayt nem igazán bírom.) Felismerhető hangzás, összegzés és továbblépés, ahogy kell.

Az tehát nem csoda, hogy ismét a Keane került a legújabb britpophullámmal kapcsolatos érdeklődés középpontjába (na jó, egyik középpontjába, képzavar még úgyse volt ebben a posztban), mert tagadhatatlanul kitűnnek a mezőnyből, már csak az énekes Tom Chaplin pirospozsgás ábrázatja miatt is. Én ugyan nem estem hanyatt felelőtlenül, mert a túl sok érzelmes nyavalygás egy idő után megfekszi a gyomrom, és azért abból is van itt bőven, de érteni vélem, miért szeretik annyian.