Mike Skinner és a The Streets nekem mindig a barkácszenélést juttatja az eszembe. Azokat a szemüveges, pattanásos srácokat, akik egy beépített hangszórós Casio szintivel és egy Atarival arról álmodnak, hogy egy nap majd olyan zenéket csinálnak, amik a polcon álldogáló műanyag Darth Vaderen kívül másokat is érdekelnek majd.

Az ilyen srácoknak ez általában nem jön össze, és frusztrációjukban gonosz benzinkutasok vagy matektanárok lesznek felnőttkorukban.

Mike Skinner kivétel. Az ő garage/ütődött-hiphop alapokra szerelt barkácsolása tetszik másoknak is, talán azért szeretjük, mert igazából nem annyira jó, nem idegenít el a kiszámított profizmus, olyan, mintha mi csináltuk volna, még mindig kicsit amatőr, abszolút tökéletlen, mégis szerethető, meg aztán igazán kevés olyan hírességet ismerünk, aki szívünkből szólva azt nyilatkozza, hogy az előző lemezén szereplő Dry Your Eyes című listavezető ballada csak azért a kedvence, mert ezzel a számmal végre igazán tud majd csajozni, hiszen a nők imádják az érzelmes, lassú számokat.

Igaza van.

A Streets harmadik lemeze, a The hardest way to make an easy living már címében és borítójával is sejteti, hogy Skinner ezúttal nem a kocsmai sörszagú szájkaratéról, részeg csajozásról és koszos bisztókban elköltött angol reggelikról szól, hanem a hírességek keserves életéről tudósít, minket, akik még mindig a hálószobában barkácsoljuk szuperslágereinket, és várjuk, hogy a lemezkiadó emberei bekopogjanak az ajtónkon.

A sikerrel járó nehézségekről általában szépségkirálynők, bekokainozott örökösnők és Britney Spears szok panaszkodni, mi, barkácshősök meg kiröhögjük őket jól, meg általában mindenkit, aki sajnáltatja magát, mert mindig a szemébe vakuznak a szemét lesifotósok.

Skinner ebben a milliőben is jól érzi magát, nem panaszkodik, egyszerűen csak mesél arról, amivel találkozik abban a világban, ahova mi úgysem jutunk el. Olyan, mint az a haverunk, aki a vállunkra állva nézi a női napozó kerítésén át a csöcsöket és közben meséli mit lát.

Cracket szívó popsztárnőt, hotelszobákat, részegeket, még több kábítószert, promótereket, öltönyöket, és meglepő módon még több kábítószert. Komolyabb támákat is pedzegetnek a lemezen, de ezeket egyfelől annyira nem szeretjük, másrészt pedig nem szeretjük, úgyhogy nem is foglalkozunk vele, neki sem kellene. Nem baj.

Skinnert azért is szeretjük, mert sikerült neki ugyanolyan őszintének maradnia ezen a lemezen, mint az előző kettőn, de persze lehet, hogy mindössze azért zártuk szívünkbe ezt a hülyegyereket, a kvázi- lakótelepi szupersztárt, mert lélekben mi is ilyenek vagyunk, vagy ilyenek szeretnénk lenni, mindenesetre egy biztos, ha mi is híresek leszünk egyszer - márpedig ez elkerülhetetlen, - megigérjük, hogy ugyanilyen őszintén fogunk mesélni nektek hasonlókról, csak kicsiben, szemüveges barátaim.