Kenderesi Gabi ott ül a hegy csúcsán, gesztenyebarna haját cibálja a szél, a távolban a Fogarasok kéklenek, odalent a smaragdzöld szurdokban pedig népünnepély, táncházfesztivál, és ezüst szelek. Kenderesi Gabi szerint minden annyira jó, oly szép a világ, fény is van és árnyék is van, oly rendben van, és oly boldog, hogy most akár már le is vetheti magát a szirtről, és akkor nem zuhanna, hanem repülne könnyedén, simán, és végül a túlvilágon esne a talpára. Ezt az interpretációt amúgy még a Tudnék bár repülni című szám szövege is alátámasztja, ha valaki elég erősen figyel és megérti. Kenderesi Gabi azelőtt a Bivaly hátán lovagolt a dzsungelmajmok közé, még korábban meg beleszeretett valakinek a szárnyaiba, és ezeket az elnyomott korai szexualitást sugározó pajkos álmokból vett hangulatokat most is szépen hozza az új album – a Földanya Égapa.
Mondjuk eddig én pont azt szerettem a Kampec Doloresben, hogy sokat vártak az albumokkal, és minden alkalommal igyekeztek új fejezetet nyitni. Az intellektuális space rocktól és a fúziós jazzhatásoktól az otthon kevert experimentális modern zenei hatásokig sok minden igyekezett utat találni ebbe a talányos zenébe, és persze mindig nyitottak voltak az etnográfiai hatásokra is.
Az új lemez se rossz, sőt jó, van benne ez is, az is – szárnysuhogás, démoncsiripelés, halandzsa, puttyogás, effektek – csak éppen az új fejezet nyitása hiányzik, és a jó számok kicsit receptszerűek. Hogy akkor most csináljunk egy olyat, amikor a Gabi ott ül a hegy csúcsán, gesztenyebarna haját cibálja a szél, a távolban a Fogarasok kéklenek…
Kampec Dolores: Földanya égapa
A38-ReR, Budapest, 2006
