Joana Amendoeira azt mondta, hatodszor jött el hozzánk énekelni, én azonban most hallottam először őt. Mindenekelőtt, mert addig nem hoztak különösebben lázba a portugálok, amíg tavaly decemberben borügyekből kifolyólag - három nap alatt - végig nem rohantam az országon, Lisszabontól Portóig. Akkor viszont beléjük zúgtam üstöllést. És nemcsak a Taylors portóija meg Luis Pato vörösbora miatt. Ha már így alakult, meg jegy is került, ott volt a helyem péntek este a Jövő Házában.
A fado mint műfaj kétszáz éves, vannak arab, brazil meg egyéb gyökerei, elnevezése pedig a lexikonok szerint a fátum, avagy sors kifejezésre utal, úgy formailag, mint tartalmilag. A portugálok azt tartják, ez a zene fejezi ki a legplasztikusabban az ő szentimentális lelki világukat, legalábbis ezt fejtegette egy ember - talán a nagykövet; ezt nem tudni biztosan, mert nem mutatták be -, ünnepélyes, ugyanakkor dicséretesen rövid bevezetőjében.
Hajlamos vagyok feltételezni, hogy nem az összes, hanem főként a szentimentális portugálok lelki világát fejezi ki tehát a fado, bár az sem kizárt, hogy minden portugál szentimentális. Ez meglepne kissé.
A szimpatikus Joana - akinek különleges tehetségét már 12 éves korában felfedezték - két szám közt elmesélte azt is, hogy van szomorú és boldog fado. Sőt kiderült, hogy olyan is, amely egészen konkrétan a szentimentalizmus színeit ecseteli. Benyomásaim szerint az a lényeg, hogy az énekes érzékkel egyensúlyozzon az érzelmesség és az érzelgősség között. Ez péntek este simán összejött, holott gyertya is gyújtatott a színpadon, mindjárt az elején, és égett a végéig. Ezen túlmenően szóba sem jött más sallang. Állt az énekesnő, énekelt, és ülve pengetett mögötte három különféle - portugál, spanyol és normál akusztikus - gitáros, szépen, finoman, ha kellett, dinamikusan. Semmi show.
Lassulós zene ez, és mint minden népzene - vagy néphez közeli zene -, elég egynemű. A vájatlan fülűek számára első nekifutásra minden dal egyformának tűnhet - gondolom, mert a fülem fadóilag vájatlan, és nekem egyformának tűntek. Persze tetszettek így is, igaz, ahhoz, hogy teljesen szinkronban legyek, időre volt szükségem. Ahogy telt-múlt, egyre inkább kezdtem érzékelni, szétszálazni az árnyalatokat. Ezzel együtt az elejétől jól éreztem magamat. Joana Amendoeirának gyönyörű, elképesztően tiszta hangja van. Annyit mondok: amikor több-kevesebb sikerrel énekeltetni akarta a publikumot, én azt szerettem volna, ha igyekezete kudarcot vall. Nehogy má' a zümmögéssel-dörmögéssel kimossák a fülemből, ami visszhangzott benne jól.
Joana gondoskodott bónuszról is. Először is gratulált Rúzsa Magdinak, aki a Megasztárban érzékenyen énekelt fadót. Másodszor tisztelgett Presser Gábornak, és elénekelte magyarul az Ünnep című dalt, noha sajátosabb kiejtéssel, de szárnyalóbb hangon, mint Zorán anno decibel. Harmadszor a ráadás ráadásában felcsendítette még a Ha én rózsa volnék kezdetű opuszt is. A közönség elolvadt. És jött a végén a sztending ováció. Szerintem megérdemelten.
