Amikor megláttam, hogy az új Philip K. Dick kötet novellákat tartalmaz, azt gondoltam, tessék, most már a resztli jön, az Agavé kilőtte a tárat, lementek a jó regények, és most következik Dick hatalmas életművének második vonala. De a borítón borongó véreső-áztatta márványangyalkának képtelen voltam ellenállni. Aztán elolvastam egy-kettőt, és kiderült, hogy ha nem is remekművek sorozata, de azért majdhogynem revelatív válogatás a Lenn a sivár földön.

Sosem értem igazán, hogy volt képes a klinikai szinten kattant, skizofrén, üldözési mániás Dick ilyen hibátlanul fekete-fehér, szürkezakós, Hitchcockos jeleneteket írni, illetve hogy tudja olyan fapofával előadni a begolyózás dermesztő fázisait. Azt gondolná az ember, hogy ha az író maga is skizofrén hallucinációk áldozata, képtelen lesz súlyos élményeit érvényes irodalmi formába önteni. Dick képes volt.

A Dickről szóló cikkeket mindig azzal kezdik, hogy milyen sok regényét és novelláját megfilmesítették, és ez így is van, a novellákat olvasgatva mégis az tűnik fel, mennyire filmszerű, ráadásul amerikai-film-szerű, most ez vagy azért van, mert az ő köpönyege alól bújtak ki, vagy pedig azért, mert az amerikai filmek már akkoriban is ilyenek voltak, Dick meg ezekből tanult. Ezek a novellák is kicsinyített filmek, rövid felvezetéssel és méretes csattanóval. Az „Invasion of the Body Snatchers” (Testrablók támadása) az ötvenes évek klasszikus ős-sci-fi thrillere, nagyon félelmetes, a nyugodt kisvárosi embereket reprodukálják a földre szállt idegenek, és Dick-nél is mindig valami ilyesmi történik, az álca lehull, a főhös meglátja a valóságot, őrültnek nézik, erre őrültségeket csinál, és amikor már mi is elhisszük, hogy begolyózott, akkor kiderül, hogy neki van igaza. Van itt minden: embereket fojtogató mikroszkóptól a villámgyorsan mozgó színarany mutánsig.

Philip K. Dick: Lenn a sivár földön
Agave, 2006
2280 Ft