Jaime de Angulo Indián meséiben nyoma sincs örök vadászmezőknek, nagy Manitounak, Ülő Bikának és más efféle későbarokk közhelyeknek. A francia nyelvész-antropológus, aki negyven évet töltött a kaliforniai Pit River törzs tagjai közt, egy sokkal ősibb mesei rétegbe kalauzol bennünket, az ős immorális, dadaista, idétlen történetek világába, melyek hangulatát a könyv kellemesen pszichedelikus vonalrajzocskái tökéletesen közvetítik.
De mielőtt bárki azt hiszi, hogy az Indián Mesék valódi indián mesék lennének, közbe kell vágnom, és el kell árulnom, hogy ezek pont hogy nem eredeti indián mesék, hanem Jaime de Angulo meséi, amiket saját gyerekei szórakoztatására írt, negyvenévnyi tábortűzkörüli mesehallgatás után.
Ez nem pusztán mesés elemekben, karakterekben, mondásokban nyilvánul meg, de valahol mélyen az egész mesefolyam szabásmintájában ott bujkál az indián világfelfogás.
Gyerekeknek szerintem nagyon való, a felnőtteket pedig visszaparancsolja a gyermeki időszámításba, és boldog naivitással követik az egyszerű, de sejtelmes történeteket, melyeknek a főszereplői afféle ember-állat-félistenek, mint például Rókafiúcska, Prérifarkas apó, Sárgarigólány.
Jaime de Angulo: Indián mesék
Jaffa kiadó, 2006
