Van egy nagyon híres sci-fi író, aki egyben krimiíró is, meg kifejezetten csavaros elméjűnek is tartják, és soha nem ad ki könyvet 600 oldal alatt, na szóval egy évtizede szeretnék olvasni Iain M. Bankstől valamit, de valahogy eddig még sosem sikerült. És most sem, mert MZ/XY elolvasta előttem. MZ/XY posztja következik.

A tudományos-fantasztikus irodalom fékezhetetlen agyvelejű skót fenegyerekének eredeti nyelven tizenhat éve napvilágot látott regénye tavasszal nálunk is forgalomba került. A szerző Kultúra-sorozatának újabb darabja Cheradenine Zakalwe (mindenki úgy ejti, ahogy akarja) ex-űrzsoldos, és szabadúszó hadvezér sötét titkokkal terhelt múltját göngyölíti fel, és veszélyes kalandokkal teli jelenét meséli el egy kémsztoriba oltott családi rémdráma keretein belül. És teszi mindezt igencsak cseles módon. Mivel a művet a Narancsban már az előtt szarrá kritizálták, hogy megszáradt volna a nyomdafesték, most a kiegyensúlyozott tájékoztatásra való törekvés látszatának elkerülése végett még egyet belerúgunk a földön heverő könyvbe, bár sokkal több rosszat már úgysem tudunk mondani a regényről. Ezért aki szereti, az most hagyja abba az olvasást.

Haladjunk kívülről befelé: kevés olyan kiadó működik manapság a magyar könyvpiacon, amelyiknek ennyi kifejezetten esztétikus megjelenésű kiadványa virítana a könyvesboltok polcain, ami persze nem zárja ki a lehetőségét, hogy náluk is becsússzon egy-egy kevésbé jól sikerült fedlap. A Fegyver a kézben címlapján például egy gigantikus méretű, kék vasszűz belsejében elhelyezett hófehér IKEA konyhaszék látható, amibe (vagy amiből) vakító fénycsóva csap le (vagy föl). De az is lehet, hogy a vasszűz normál méretű és a támlás hokedli töpörödött össze. Nem kell megriadni, ez az elsőre szürreálisnak tűnő jelenet letisztul majd, és értelmet nyer, miután elolvassuk a könyvet. Vagy nem. Annyi azért a borító javára írható, hogy hangulatos, és ügyesen sejtetni véli, hogy a történetben rendkívül fontos szerep jut egy fehér széknek. Erre majd nagyon figyeljünk olvasás közben.

És a borítóval még koránt sincs vége. A legérdekesebb része a dolognak még csak ezután következik. A történet két szálon fut, de az olvasó − IQ szinttől függően − előbb vagy utóbb rádöbben, hogy a két szál valójában egy szál. Az egyik szálon elölről hátra felé halad a cselekmény, magyarul kronologikus sorrendben zajlanak az események, ahogyan az életben is. A másik hátulról előrefelé lebbenti fel a fátylat a főhős iszonyatosan borzalmasan szörnyű titkokat rejtő múltjáról. Ez utóbbi szál beleszövődik az elölről hátrafelé haladó történetbe, hogy aztán a végén mindenre fény derüljön, és mi olvasók jól meglepődjünk, hogy a két szál mekkorát csavar egymáson, és mennyire más megvilágításba helyezi egyik a másikat. A William Gibson cyberpunk pápa szerint „vadul sikeres” szerző az értelmezést megkönnyítendő trükkös fejezetszámozást talált ki, ami jól demonstrálja Banks „félelmet nem ismerő” kreativitását (az idézőjelbe tett megjegyzésekre várjuk a megfejtéseket). A történet részleteinek ismertetésétől eltekintenék, a lényeg elolvasható a hátsó borítón, akár a kiadó honlapján is, ami (zárójelben jegyzem meg) külön ötöst érdemel.

Igazi stílusbravúr, és külön tanulmányt érdemelne a barokk körmondatok és a tudományos-fantasztikus irodalom kapcsolata a műben. Ha a könnyűdrogok használata elterjed a XVII. századi Magyarországon, és Pázmány Péter tudatmódosítók hatása alatt scifi regény ír, most minden bizonnyal számos hasonlóságot lehetne kimutatni Banks és a jezsuita bíboros műveinek nyelvezetében. Ilyen szempontból különösen figyelemre méltó az a fejezet, amikor Zakalwe egy távoli bolygón, egy fiatal és szolgálatkész lány társaságában az álomlevél nevű anyaggal kísérletezik. Az nem újdonság, hogy a szerző tolla könnyen megcsúszik, ez már tetten érhető a szerző korábbi műveiben is, mondhatni stílusjegy, de ebben a regényben aztán rendesen a lovak közé csapott. Ennek minden bizonnyal az lehet az oka, hogy a mű korábban keletkezett, mint az említett többi, nem volt annyira kiforrva a személyiség meg a penna. A legenda szerint sokáig ott porosodott az asztalfiókban, és csak Ken MacLeod kartárs unszolására lett leporolva. Ha tévedek, reméljük, akad majd olyan fanatikus Banks-hívő, aki beír, és elmondja, hogy is volt ez valójában. Ha a leporolás embert próbáló időszakában a szerző mellett egy szigorúbb szerkesztő ül, aki néha rákoppint a körmére, hogy „ejnye-bejnye Iain, nem elég hosszú mondatokat írni, meg részletezni a végtelenségig, néha illik azért valami értelemeset is papírra vetni”, és arról is felvilágosítja a beszakadt Banks-t, hogy azoktól a fránya cuccoktól néha úgy tűnik, jó az, amit ír, de azért józanon is érdemes átfutni az eredményt, talán feszesebb szöveget kaptunk volna, illetve az értelmes gondolatok és a megfogalmazásukra felhasznált leütések aránya is előnyösen változik. Nem mintha nem szeretném a hosszú mondatokat.

A Kultúra-sorozat korábban megjelent részeihez hasonlóan ebben a regényben is megvillan Banks zsenije, mint például a „sebesültek bálja” epizódban, ezek a villanások néha valóban izgalmassá teszik a művet. A sorok mögött megbújó, rendkívül élénk fantáziával, természettudományos érdeklődéssel, és súlyos grafomániával megáldott/megvert nyolcéves gyermek korábban megjelent alkotásai (A Játékmester; Emlékezz Phlebasra, Sötét háttér előtt) minden esetre jobban sikerültek. Mindezek ellenére nagy valószínűséggel tovább folytatódik Banks sci-fijeinek hazai kiadása, és a következő részek még könnyen szolgálhatnak kellemes meglepetéssel. Az ismerkedést mindenesetre A Játékmester-rel kezdjétek, aztán mindenki meglátja. A lehetőség az Agave jóvoltából megadatott.

Iain M. Banks: Fegyver a kézben
Fordította:Totth Benedek
Agave Könyvek, 2006, Budapest
2480 Ft