Lindsay Lohanről természetesen semmi más nem jut az eszünkbe, mint hogy kiskorában ő játszotta az ikreket (mind a kettőt) valamelyik Két Lotti-klón filmben, és ez még mindig több, mint amit valaha is tudni akartunk róla, de most itt van ez a lemez, azzal a címmel, hogy Egy kicsit személyesebb, önvallomás biturbó, gondolhatják. Nincs semmi baj különben azzal, ha színészek énekelnek, vagy fordítva, miért ne tennék, persze addig, amíg valamennyire is értékelhető produkciókban vesznek részt, és ez itt az (valamennyire), amire az is utal, hogy éppen értékeljük.
Kicsit unjuk már különben, hogy minden egyes felső vagy majdnem felső kategóriás poplemez esetében csak azt tudjuk mondani, hogy mivel profik csinálják a zenét, a zene jó. Ezt innentől nagyon nehéz elrontani, Lindsay nem is rontja el, bár nem is ad hozzá semmi különöset, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy a gumipunk nem annyira áll jól neki, se a néhol keménykedős ének, akkor már inkább az őszinte, zongorázós lassúzás és az érzelmes balladák, a másik piacot már úgyis többen belakták. (Ja, még egy dolog eszünkbe jutott Lindsay Lohanről: ő játszotta Hermionét egy Harry Potter-paródiában, amiben az volt a poén, hogy a nyári szünetben mennyire megnőtt a melle.)
