Nem tudjuk, ki kezdte el, de a brit zenei sajtó előszeretettel hívja "diskának" a zenéjüket, ami a diszkónak és a skának lenne a keveréke, ami ugyan jól hangzik, de elég nagy hülyeség. Ők is a brit újrockot nyomják, bár igaz, hogy néhol felütéses gitárral, nagy ritkán meg flitteres szintihangokat lehet hallani valahol a háttérben, de ettől ez a diskázás még erősen idegesítő okoskodás marad. (A brit 2tone ska újraértelmezésében egyébként ebből a mezőnyből a Dead 60's nagyobbat alakít, csak hogy megemlítsük.)
Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a lemez ne lenne jó, sőt, kifejezetten erős, megvan benne az a nehezen meghatározható dacos felállás és némi prosztóság, ami ilyen formában valahogy csak a britekre jellemző, és amitől jó az ilyen zene, ellentétben a művészieskedő hegyescipősök dolgaival.
Ezek tréningfelsős-tornacipős gyerekek egy szuperunalmas londoni elővárosból (A Heathrow tövében lévő Stainesről van szó, Ali G is itt él, mint köztudott), az NME egy koncertbeszámolójában eljut egészen odáig, hogy a Hard-Fi "az emberek zenekara", és ezt valamennyire el is hisszük nekik.
A lemezt egyébként legendásan kevés pénzből vették fel egy cipősdobozban, kibővítve és újra feljátszva a korábbi demójukat. (Amíg csak a lemez címét tudtuk, azt hittük, a kínai tévé sztárjairól készítettek egy koncepcióalbumot, micsoda ötlet, gondoltuk. De nem, sajnos a biztonsági kameráról van szó.)