Ma reggel meghaltam. Valahogy elhagyott az erőm… – drMáriás így morog a mikforofonba a Millenáris/Jövő Háza Fogadó emeleti fekete előadótermében szerda este, az Őszi Fesztivál turbó-könyvbemutatóján, melyen az ő könyvét, az Egy halott naplóját mutatják be, ővele a főszerepben. Ráadásul tényleg ő a legjobb, az ő pszichotikus morgása viszi az estét, a háta mögött nagy vásznon állóképek nem peregnek, mondjuk cammognak, a színpad két oldalán plazmaTV-k sorakoznak, képernyejüken mozgókép-részletek futnak. 2001 Űrodüsszeia, Immortel, és más könnyen felismerhető, kultikus darabok, illetve nehezebben felismerhetőek is. Vannak szereplők is, azok azonban direkt vagy nem direkt, de fahangúan, bénácskán mondogatják a szövegeiket, ez is csak kiemeli a doktor szuggesztív jelenlétét. Lehajtott fejjel bandukol, mikrofonnal a kezében morog, el-elakad, mintha most írná a szöveget, akárcsak Krasznahorkai, amikor felolvas, a hatás, mint L.V. Trier Európájában, amikor kezdetnek hosszan hipnotizálja a nézőt a futó sínpárral – ledobjuk láncainkat, felszabadulunk, bármi megeshet, rohanunk bele egy kegyetlen játékba. Na de kábé ennyi – ígéret marad.

Az Egy halott naplója egyszerű kis ujjgyakorlat, a halottak árufeltöltőként kerülnek egy óriás túlvilági szupermarketbe, főhősünket előléptetik termékmenedzserré, és miközben a fabábúit tukmálja a húzódozó vevőkre, találkozik a Sátánnal, meg Istennel is, és rövid, de burkolt filozófiai pengeváltás után nekik is eladja a portékáját. Halottunk annyira sikeres, hogy kinevezik az áruház vezérigazgatójává, stb, stb, nem igazán érdemes végigmesélni a sztorit, nem is a történet a lényeg, hanem ezek a zsírosan otromba, mégis hátborzongató karakterek, akiket a doktor nagy élvezettel személyesít meg.

És noha multimédia eseménynek nem volt igazán fergeteges, tényleg jól bemutatták a könyvet, gyakorlatilag az egészet felolvasták, így nekem már nem is kell elolvasni. A végén meglepetésként két raklap zöldséget tártak elénk, vegyünk, együnk, hát mit mondjak, tényleg nem volt az a tipikus roham, ami a szendvicses-asztaloknál szokott lenni, de kellemes meglepetés volt, hogy a fehérrépa valójában tök finom, kicsit szerecsendiós, illatos, aromás cucc, csak úgy öt centi elrágcsálása után megfekszi a gyomrot, és rohadtul nem megy a sörhöz. A beígért utó-Palotai, ha egyáltalán volt ilyen, az meg úgy, ahogy van, elmaradt.