Az embernek szüksége van egy túlélőkészletre, ha meg valahová, az mp3-lejátszóra mindenképpen fel kell tölteni azokat a cuccokat, melyek például egy balul sikerült franciaországi stoppolás alatt segítenek átvészelni a 10 órás várakozást. Ebben próbálunk segíteni rocker beállítottságú olvasóinknak, lássuk mi az, amit 2 gigabyte-ba mindenképpen bele kell zsúfolni.

1980-ban Bon Scott már csak az égi kocsmákban vezethette le a feszültséget, és mindenki azt hitte, hogy lőttek a világ legpontosabb boogie-zenekarának. Jött azonban egy kibaszott hülye sapkát hordó, reszelős hangú fazon, és felénekelte azt a lemezt, amitől mindenki bukást várt, ehelyett a zenekar legsikeresebb albumává vált. A Back in Black ereje pontosan abban rejlik, ami a zenekar legnagyobb erőssége is egyben: nem akar többnek látszani, mint ami, ez egy ugyanolyan tökös kis rock 'n' roll-lemez, mint mondjuk a Let There Be Rock, vagy a Highway To Hell.

Az énekhang változásával persze alakultak a nóták is, a hangfekvés kissé lejebb került, de ez természetes, Scott és Johnson orgánuma teljesen más. Míg az egyik a mélyebb tartományokban is jól érzi magát, a másik magasabbra is tudott menni, és ezzel nem lehet mit csinálni. Ami maradt, az a 4/4-es tempó, a feszes riffek, a tökéletesen hozott alapok, és Angus, a világ egyik legízesebben játszó gitárosa, akit pedig méltatlanul nem tekintenek többnek puszta bohócnál. Volt szerencsém megnézni egy 1977-es klubkoncert felvételét, ahol olyan pontosan játszott a zenekar, mint magyar banda soha, pedig Scott saturészeg volt.

A lemezen sorra jönnek a kitűnő nóták, Hells Bells, Back in Black, Shoot to Thrill, nem sorolom fel az összeset, pedig megérdemelnék - nincs rossz, vagy gyenge darab, amit csak azért tettek fel a lemezre, hogy meglegyen a műsordidő. Ha valaki még nem hallotta, sürgősen pótolja, akinek megvan, tudja miről beszélek.