Aki érett embernek hiszi magát, és nincs mákszemnyi averziója sem a Cradle Of Filthsszel kapcsolatban, az vagy hazudik, vagy olyan szinten sikerült megőriznie a tizenhat-tizenhét éves korosztály bájosan naiv metálrajongó énjét, ami már nyugodt szívvel is kórosnak mondható. Nekem is egyre nehezebb elvonatkoztatnom egy-egy újabb Cradle lemeznél a mindinkább kidomborodó komikus élre a zenekarral kapcsolatban; mindenesetre annyit talán elöljáróban meg tudok ígérni, hogy a mélynövésű faszpörgettyű jelző Dani Filth énekes/obersturmbannführerrel kapcsolatban ebben az írásban csak egyszer szerepel. Kipipálva.

Persze nem az emberbaráti szeretet beszél belőlem, csak egyszerűen szerencsétlen Dani Filth egy olyan figura, akin már élcelődni sem érdemes. Egyrészt borítékolható, hogy mostanában a fél metálsajtó savazza szegényt lelkesen, másrészt pontosan elég csak abba belegondolni, hogy a Cradle milyen mélyrepülést mutatott be a kilencvenes évek óta. A valóban hangulatos, egyre kevésbé black, egyre inkább a klasszikus metálzene felé hajló csapatnál a felemásan sikerült Sony Musicos kaland előtt törhetett el valami igazán, úgy a Midian lemez környékén. Addig is el lehetett viccelődni a buta vámpíros imagén, meg a Cradle operettmetáljának giccsességén, a keményvonalas black metalosok meg már akkortájt is szartak magasról a banda fejére, (pedig jóval korábban, úgy a kilencvenes évek vége felé gyakran előrángatták mindenféle fórumokon Dani Filthet és kompániáját, mint a sic transit gloria mundi black metalra vetített példáját; azóta ezt a szerepet átvette a Satyricon), de a Midian még egész kellemes aláfestése volt annak, amikor a frissen Astra-tulajjá avanzsálódott haverommal valami buliból hazafelé jövet megrepegtettük a verdát a kihalt Alkotáson.

Azóta viszont mélyrepülés van erősen, és az egyre gyengébb minőségű lemezek sorába a Thornography pont beleillik. Ha eltekintünk a buta lemecímtől, akkor sem kapunk mást, mint giccses, unalmas metált, a korábbi albumokhoz képest észrevehető visszalépést a hangzás minőségében, (az ex-Anthrax gitáros Rob Caggiano producerként nem nagyon tudott remekelni most), és egyre gyengébb dalokat. A színvonal zuhanását mi sem illusztrálja ékesebben, mint az első single, a Temptation, ami ráadásul egy Heaven 17 feldolgozás. Gyanítom, hogy az a Sarah Jezebel Deva énekel benne, akit körülbelül minden másfeledik giccsmetál-lemezen lehet hallani, és olyannyira bizarr keveredése ez a dal a Cradle-féle metálnak és a nyolcvanas-kilencvenes évek eurodiszkójának, hogy első meghökkenésemben majdnem három percet sikerült meghallgatnom belőle. "Cradle of Filth have been trying to be the evil version of Queen for ten of their 15-year history" - írják róluk valahol; hát istenem, próbálkozniuk végül is szabad.