Négy lépcsőfok. Ennyit tettem meg, miután az új Lostprophets lemez első pár üteme eljutott az iPodból a fülembe, és egyáltalán felfogtam, hogy mi is szól éppen. Nem mintha annyira bonyolult lenne az albumot nyitó Everyday Combatot nyitó gitárbuzerálás, sőt, ennyire Kolumbusz tojása jellegű riffet rég lehetett rocklemezen hallani, ami a maga trivialitásában is annyira megnyerő, mint amennyire a Smoke On The Water és társai azok. A hely és az idő konstellációja nem stimmelt sehogyan sem; kellett az a pár másodperc, amíg fel tudtam dolgozni a tényt, miszerint hiába van lucskos tetű őszi idő, az ötödik lépcsőfoktól kezdve akkor is verébszökdécselésben fogok haladni, ha a fene fenét eszik, mert a Lostprophets annyira ellenállhatatlanul adagolja a sunshine-életérzést, hogy legkésőbb a refrén alatt a legkőszívűbb szibériai favágó is erős késztetést érezne, hogy azonnal elinduljon szörfdeszkát szerválni.

Én azt nem értem egyébként, hogy a Lostprophetsből miért nem lett rettenetesen  nagy sztárzenekar. Az ismertség megvan persze, de már a debütáló lemez is durranhatott volna jóval nagyobbat. Az akkoriban divatos nu metál trendbe még szuszakolni sem nagyon kellett volna, aztán amíg a kortársak kifulladtak, az angol brigád már a harmadik kurva jó lemezt szállítja. Kicsit szelídített gitárhangzással persze, fél szemmel figyelik a trendeket, (a szakértőember azt mondta, hogy a klipnóta, főleg a sallala-vokálok miatt majdnem dettó ugyanaz, mint a Franz Ferdinand; muszáj hinnem neki, bár szerintem inkább Farin Urlaub szelleme köszön vissza nagyon halványan), de tökéletes dalokkal, és ugyan a zenekari brainstormingokon igen ragadós melódiák születtek ismét, a komponálási érzékük úgy tudja megkerülni a szokásos verze-refrén-verze szentháromságot, hogy az embernek szinte természetesnek veszi mondjuk az Everyday Combat ultrametál gitártekerése utáni amolyan dal a dalban jelleggel elhelyezett leállást, pedig itt már rég átléptük a popslágereknél szokásos három perc húsz másodpercet, és ez csak egyetlen dal a tizenkét tökéletesből.