Pár hónappal ezelőtt szaporán anyáztam, hogy lehet egy ilyen rocklegendát, mint a Living Colour, az A38-ra vinni, hogy reménytelen legyen rá jegyet szerezni hetekkel előre. Azt hittem, örökre bebuktam, és ezt most úgy vettem, mint kárpótlást az elmulasztott soproni Cultért.

Spóroltam a Szigettel, csak négy nap mentem ki, nehogy az legyen, mint tavaly, hogy az utolsó nap végkimerültség miatt legyintsek rá olyasmire, amire hónapok óta készülök. A végső órákban, vagyis hétfő délután már elkezdődött a jól ismert, beteljesülés előtti konzumpara, ami minden jelentős vásárlás megvalósulásakor beköszön, oké, hogy végre itt a pénz az autóra, vagy bármi másra, de lehet, hogy mégis hülyeséget csinálok?

Meghallgattam otthon az utolsó rendes Living Colour sorlemezt, a Stain-t (Jézusom, 1993!), és elbizonytalanodtam. A Living Colour a ’90-es évek funk rock-istensége volt, ha jól emlékszem, ők kaptak először hard rock-Grammyt. Akkoriban ha valaki kérdezte, milyen a Living Colour, a legtöbben azt mondták, afféle néger Red Hot Chili Peppers, ami végülis nem pontatlanabb, mintha úgy mutatkoznék be, hogy szevasz, én vagyok az újlipótvárosi Billy Idol. Na jó, visszaveszek, a Garam utcai.

A Living Colour szakmailag talán elismertebb volt, de ők sose írtak Under the bridge-et, és mire odáig jutottak volna, hogy a számaik beférkőznek a nagyon nagy közönség tudatalattijába, felmásztak a zene fájának legmagasabb ágaira, körülnéztek, látták, hogy fölfelé nincs több ág, csak oldalt, és szépen feloszlottak. Erre nagyon konkrétan emlékszem: amikor kijött a Stain, azt mondtam, király, de nem tudtam elképzelni, innen hova tovább, és úgy látszik, ők sem. Vernon Reid gitáros csinált egy hihetetlen szólólemezt, a Mistaken identity-t, ami az egyik legundorítóbb zenei kategória, „fusion”, amitől hányok, ha csak meghallom, de Vernon Reid fúziói maguk az enyhítő körülmény: kakukkos óra, rap, csiholós metál és country a legteljesebb harmóniában. A hétfői konzumparám csak arra vonatkozott, hogy a Living Colour-lemezekhez hangulat kell. Nem úgy van, mint amikor betol az ember egy Slayert, és máris jó, aztán akár a következő Slayer is jöhet; Living Colourhoz kell egy kis elszántság, meg a megfelelő hangulat. Kedd délelőtt aztán, hogy tovább paráztassam magam, megnéztem a Youtube-on, mi van odafönt. (Ja, jut eszembe, tavaly a Fishbone volt, amit vétkesen kihagytam, azóta se bocsátom meg magamnak.)

A beállás is mámorító, nyilván a technikus énekelget, mert egy szőke csávó, de az is teljesen jó. Aztán felkonf, Living Colour be, és kiderül, hogy a szőke csávó tényleg az énekes. Úristen, hogy lefogyott Corey Glover, legalább húsz kilót; ha nem lenne durván beszívva, akár Erik Moralessel is bokszolhatna. Remélem, nem a hernyótól lett ilyen, mert akkor meg fog halni. A bőrszíne is négy árnyalattal világosabb. De a Living Colour az első hangtól az, amiért koncertre jár az ember. Minden számot úgy átírtak, hogy csak a refrénnél ismer rá az ember, ez más bandáknál idegesítő is lehet, de ezekről a tulkokról lerí, hogy zenészek, jár az agyuk, a próbán az egyik aszongya, figyu, mi lenne, ha ezt mégis inkább így játszanám, erre a másik, hogy oké, de akkor én viszont így, Will Calhoun pedig hallgat egy kicsit, majd beleegyezik, feltéve, hogy egy fordítva hangsúlyozott prímszámos törtet dobolhat rá. Majd’ minden szám így megy, és mindegyik úgy jó, ahogy van. Kiss Endivel, a Hooligans dobosával villázunk, akivel a 80-as években együtt őriztünk libát; a kiváló kommersz muzsikus el van érzékenyülve, hogy ilyen zenét ennyien szeretnek.

Doug Wimbishnél jobb bőgős nem nagyon van, állítólag hatalmas a session-repertoárja. Az Endivel van egy punk srác, aki látta valami frankfurti zeneexpón (vagy Hannover?), ahol egy kilenchúros basszusgitárt mutatott be. Én meg nemrég Billy Idol Cyberpunk lemezén fedeztem fel, hogy játszott, nem is értem, hogyan élte túl. Vernon Reid valami szörnyű kamionos baseballsapkában, vicces napszemüvegben, a sapka alól hosszú raszta tincsek himbállóznak: Vernon Reid egy Kerry King, egy Frank Zappa és egy Faragó „Judy” István, meg némi Hendrix egyben. Senki se hiszi el. Teker, mint állat, olyanokat nyújt és tremolózik, hogy belebetegszünk, és olyan kreatívan használja az effekteket, hogy már bőven sok lenne, ha nem azt csinálná, amit.

Nagyjából eljátsszák a számaikat, három-négy van, amit nem tudok hová tenni, talán újak a 2003-as, újjáalakulás utáni Collideoscope-ról. Mintha ők szólnának a legjobban a Nagyszínpad egy hetéből, de a jó zenész az jó zenész, azt könnyű keverni. Úgy szól a basszus, mint az állat, meg minden más is. Közben kiderül, hogy ez az énekes tényleg nem Corey Glover, hanem Doug Pinnick a King’s X-ből, tökéletesen hozza ugyanazt a közepet, de visít is, meg hörög is szépen. Továbbra is Glover a LC énekese, de Amerikában bekerült valami Jézus Krisztus Szupersztár produkcióba, nyilván a néger evangélista, vagy Poncius Pilátus szerepére, ezért az európai turnéra Pinnick ugrott be.

Nem győzök basszamázni, annyira húz minden egyes hang, főleg a szólók. Itt a szólók nem az oxigénhiány átvészelésére valók, mint Axl Rose-nál, minden zenész bent marad a színpadon, persze érdemes is. Vernon Reid botrány, Calhoun dobszólója olyan, hogy bekapcsol valami gyors dobgépet, és arra nyom hihetetlen dolgokat, de persze Doug Wimbish a legsúlyosabb. Már vagy két perce megy egy gitárszóló, mire nagy nehezen feltűnik, hogy funkys akkordozás megy alatta. Álljunk csak meg, hol van akkor a másik gitár? Igen, Reid akkordozgat, és Wimbish nyekteti a síró hangokat egy sima, négyhúros bőgőn. Jó, nyilván octaver, meg valami komoly villanyvasút, de én ilyet még nem hallottam, sajnálom: maximális pontot kap az akrobatikus elemekre, de zeneileg is hátborzongató. Valahonnan szereznem kell egy Living Colour-koncertlemezt, akár ezzel a nagyszerű King’s X-es csávóval is.

(Folytatás: Iggy Pop, keresse feljebb! a szerk.)