Igen, van ilyen, vannak, akiknek ilyen hülye családnevük van, nem szép dolog ezen csúfolódni. Pláne, hogy a nomen est omen egyszerű gépezete ezúttal is megkímél a komolyabb agymunkától: miért is hívják szegény főhősünket úgy, mint Bram Stoker XIX századi rémregényének páratlanul sikeres rém-alakját, Drakula grófot?
Drakula László szenvedélyesen tiszta, becsületes és talán kicsit naív fiatalemberként érkezik Párizsba, ahol e könyv lapjain közzétett naplója tanúsága szerint a szerelem, a csalódás, a féltékenység, és más lelki kínok letérítik az egyenes útról, és megnyitják lelkét a sötét szenvedélynek, melynek mibenlétét bizonyára bárki képes megtippelni.
Anscombe, skizofrén gyilkosokra specializálódott amerikai pszichiáter különös negatív fejlődésregénye gyakorlatilag pszichózisként építi fel főhősünk vérimádó, gyilkos vonásait, miközben laza mozdulattal merít a bőséges Drakula-mondakörből.
Bram Stoker a XIX. század végén a XV. században valóban élt és Mátyás király hűbéreseként iszonyú jókat kegyetlenkedő Vlad Tepes román vajda figuráját házasítja össze a mindig is rettegett vámpír, illetve élőhalott figurájával. Így alakult ki az erdélyi Drakula gróf alakja, aki koporsóban alszik nappal, éjszaka pedig bíborbélésű, éjfekete köpenyében gyönyörű hölgyek nyakából szívja a vért, és halhatatlan, mivel élőhalott. Miközben elegáns, démoni szerető, csak a szerelmi beteljesülésről vannak a hétköznapitól némileg eltérő képzetei.
Anscombe főhőse bizonyos pontokon egyezik a máig rettegett figurával, de a legfontosabb ponton, már hogy valóban vámpír-e, nem, mert nem vámpír, hanem saját bevallása szerint sima perverz. Akit véletlenül így hívnak, és imádja a vért, és lélekben mennybe megy, ha meggyilkolhatja azt, akit szeret. Aki a szellemi és érzelmi mélyrepülés végpontján jutott el oda, hogy szörnyeteg lett, és fiatal lányok torkát harapja át. Én csak örülök, hogy a Drakula mondakörnek újabb elágazásai lesznek, de úgy érzem, hogy a karakter pont a lényegét veszti el, ha kivonjuk belőle a biológiai végzetet, a külön fajhoz tartozást, a vámpírságot, aminek nem lehet ellenállni. Anscombe Drakulájában pont ez a bosszantó, hogy az egész lelki ügy, és a szenvedély, mely felzabálja a személyiséget, nem a denevér retroaktív génje, vagy mi a fene, hanem egy csúnya idegbetegség, azaz agyi kémia – pszichózis.
Az imént említett szellemi és érzelmi mélyrepülés több, mint ötszáz oldalon át tart, ez talán kicsit sok, a szerző számtalanszor átveszi velünk a pszichológiai leckét, igen egy démoni alak bújik elő lassan a rendes ember árnyéka mögül, ez tehát félelmetes. Elnagyolt ecsetvonásokkal felmázolt homályos háttérként érzékelhető, hogy a regény nagyrészt Magyarországon játszódik, ez azonban nem okoz plusz olvasói örömöket, annyira nem tudunk meg semmit, amit korábban legalább ne sejtettünk volna. A sok őszinte szenvedés és szenvelgés ellenére mégis végigolvastam a vaskos művet. Talán azért, mert nagyon érdekelt, mikor fogja már összekapcsolni vészjósló családnevét beteges vágyaival, nagyon izgultam, hogy végül eszébe jut-e ez az apró egyezés, vagy tényleg úgy hal meg, hogy sosem hallott a híres Drakula-grófról. Sajnos erre nem tudok választ adni, mivel napló-regényről lévén szó, a naplóíró halála logikus módon nincs beleírva.
Roderick Anscombe: Gróf Drakula László titkos élete
Fordította: Stefanovits Péter
Tericum Kiadó, 2006 Budapest,
3170 Ft
