Izgalmas interdiszciplináris kutatási területet jelentene a pszichológusoknak és irodalmároknak azt kutatni, mitől rossz egy írás, de esetünkben nincs szükség szakértőkre. Az Eragonnal berobbant Christopher Paolini Örökség trilógiájának második kötete, az Elsőszülött egyszerűen attól rossz, hogy aki írta nem író, következésképp nem tud regényt írni. Ez amúgy nem szégyen, most mégis a második 700 oldalas kötetet kapjuk tőle, és ez már nem szép dolog. A kiadót persze nem hibáztathatjuk, a nemzetközi felhajtás adott, tehát a marketing-költségek nem őt terhelik, ráadásul Magyarországon forgatták a regény alapján készülő filmet, tehát nálunk eleve mindenki hallott róla.

Ahelyett, hogy egy nyilván tehetséges kamasz fiú első regényéről részletesen elmondanánk, miért rossz, itt is inkább a Gyűrük Uráról kellene beszélnünk. Mert az, hogy ez rossz, az teljesen természetes, a döbbenetes inkább az, hogy a nagybácsi és előkép Gyűrűk Ura viszont jó.

A helyzet úgy fest, hogy a huszadik század legkoherensebb, legizgalmasabb fantáziavilágát Tolkien teremtette meg, azóta ennek a kiárusítására egész iparág épült. Ma már nem ciki eredeti, teljesen új regényt írni úgy, hogy törpék és tündék meg emberek szaladgálnak benne ide-oda: Középföldét a szerepjátékosok félhomályos társasága tette szabadon beindítható franchise-zá. Paolini is gond nélkül rajzol fel egy új térképet, új hegységnevekkel úgy, hogy meg sem próbál eltávolodni Tolkien másodlagos frissességű ötleteitől.

Hála a népszerű franchise-íróknak, ez az egész törpés, tündés, varázskardos horizont, mára annyira elcsépelt, kiüresedett olvasóuntatásnak tetszik, hogy lassan visszamenőleg is kioltja a Gyűrűk Ura varázsát. Pedig Tolkien trilógiája fényévekkel veri a követőit. A Gyűrük Ura minden szava mögött ezer ki nem mondott szó suttog, minden szereplője mögött ezer év legenda visszhangzik, mert ott nem a kedves klisékből építkező regényes cselekmény az, ami működik, hanem a mögüle átsejlő gigantikus mondai és nyelvi valóságteremtő gépezet, amit Tolkien valóban felépített kockáról kockára.

Az Elsőszülött minden mondatára kb. 0,4 gondolat jut, egy jó szerkesztő első dolga lett volna ezt az arányt 1:1-re felhozni. Ott kezdődik az irodalom. Addig ez csak szerepjátékosdi papiron. Ezért sincs sok értelme kivesézni az amerikai tinédzser gyerekszoba-fantasy-ját. De, hogy mégis képet alkothassunk arról, mennyire idegesítő olvasni, annyit elárulok, hogy Eragon, a főhős szoros szellemi kapcsolatban áll szimpatikus sárkányával Saphira-val, és folyton fejben kommunikálnak szavak nélkül. Ez a gyakorlatban úgy fest, hogy ha Eragonnak feltesznek egy kérdést, akkor az fejben - dőlt betűvel szedve - megkérdezi a sárkányát, hogy mit válaszoljon. A sárkány ad valami lapos, fogjuk rá: bölcs választ (pl: Mindig becsületesen bánt velük, de nem tudhatjuk mit ígért más embereknek), mire Eragon azt mondja: jól van. És csak ezután felel a kérdésre. Kb. olyan érzés volt olvasni, mintha matchboxozó gyerekek monológját hallgatnám.

A sztoritól se estem hasra, van benne hosszú és epikus gyorsgyaloglás, mint a Gyűrűk Urában, világra szóló diadal az urgalok (orkok) felett Tronjheim fellegváránál (Helm-szurdok), és fény derül a főhös apjának kilétére, akárcsak a Csillagok Háborújában. És akkor még nem is beszéltünk a helyenként igencsak excentrikusra sikeredett fordításról. „Az égen ezer mennyi tűz ragyogott. Fölöttük pedig ott derengett az a csodaszép, gyöngyös pántlika, amely úgy ívelt északtól délig, mintha egy kancsóból gyémántport loccsantottak volna ki a két szemhatár között.” (50. oldal)

Christopher Paolini: Elsőszülött
Fordította: Bihari György és Sóvágó Katalin
Európa Könyvkiadó, 2006, Budapest,
3400 Ft