Egy évvel a legutóbbi tagváltás után kialakult a Maiden igazán nagy sikereket elért klasszikus felállása: Dickinson, Smith, Murray, Harris és McBrain. Az új fiú a rendkívül erős Number of the Beast-et feljátszó Clive Burrt váltotta a dobok mögött, de már az első közös munka során bebizonyosodott, hogy nem tettek vele rossz lóra.

A Piece of Mind (mint ahogyan azt az egyik kommentelő olvasó is megemlítette) azért fontos a zenekar életében, mert tulajdonképpen innentől számíthatjuk az igazi Maiden stílus kialakulását. Míg a Killers egy inkább punkosabb, nyersebb anyag volt, a NOB pedig Dickinson érkezésével az átállást jelentette (ettől függetlenül tökéletes lemez az is), a Piece of Mind már egy kiforrott koncepció meglétét igazolja: igaz, hogy Harris maradt az első számú dalszerző, de Smith és Dickinson is írt nótákat a lemezre, sőt a Still Life társzerzőjeként Dave Murray is feltűnik.

A lemez nagyon erősen kezdődik, Where Eagles Dare, a dobtémáról azt nyilatkozta Nicko később, hogy állandóan begörcsölt a vádlija, amit el is hiszek, eszelős dolgokat nyom a lábával. Sorra jönnek a jobbnál jobb nóták, Flight of Icarus, Die With Your Boots On (egyik nagy kedvencem), a lemez nagyívű szerzeményei a Revelations, amit a Live After Death-en oly felejthetetlenül játszanak, és a To Tame a Land, ami tipikus, himnikus  Harris nóta, sok ilyet hallhattunk az elmúlt években. Persze ott figyel még a lemezen a Trooper is, ami nem csupán dallamainak, hanem szövegvilágának köszönhetően is a Maiden bulik kihagyhatatlan darabjává vált.

A lemez erős irodalmi hatásokat visel magán, a wikipedia ide vonakozó kis szócikke illetve ez a link elég kerek képet adnak a lemez inspirációiról. Habár az anyag hangzása hagy némi kivánnivalót maga után (kissé magasan, testetlenül szól, nincs benne "dög" ahogy azt Monok Tamás basszer barátom jellemezte), 1983-ban ennél többet nemigen lehetett kihozni a cájgból.

Életkoromnál fogva voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy annak idején "élőben" láthattam a német WDR adó Rockpalast műsorában az emlékezetes Dortmundi bulit, Eddie-vel, a csíkos gatyájában a szövegeket végig üvöltő Harrisszel és a dobok mögött mániákusan vigyorgó Nickóval és az államat nem tudtam hová tenni - azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor a Maiden végérvényesen beírta magát a rock nagykönyvébe nálam. .