Ijfúkorom egyik meghatározó zenekara volt a Mötley Crüe, (gondolom nehéz kitalálni, hogy melyik tagjuk az abszolút kedvencem) és a mai napig szívesen hallgatom a lemezeiket - igazság szerint itt is két anyag között vacilláltam, a John Corabi féle 94-es, és a végül listára kerülő Feelgood között. Mindkét albumnak megvannak a maga erényei, a 94-es anyagnál jobban szólni rocklemezt nem sokat hallottam, de a visszatérést jelentő Feelgood inkább számít mérföldkőnek a zenekar számára.

A Mötley történetéről nagyon sok helyen lehet nagyon sok mindent olvasni, ezért nem nagyon mennék bele, hogy mivel érdemelték ki a legkeményebben bulizó zenekar megtisztelő címét már 1984-ben, de az biztos, hogy az 1989-es Feelgod felvételeire megtisztulva, egy igen kemény elvonó után érkeztek, és ez meg is látszott a kész anyagon.

Sokat számított persze az is, hogy a lemez felvételeinek munkálataiban Bob Rock producer segítette őket, neki köszönhető az album erőteljes hangzása. Sorakoznak szépen a húzos rocknóták, aki erre a lemezre nem indul be, annak nem tudom mi kell a bulihoz, emlékezzünk csak vissza a Kickstart My Heart kezdő riffjére, ahogy felröfög Mick Mars kezében a gitár. Tulajdonképpen bármelyik nótát ki lehetne emelni a lemezről, Same Ol Situation, Don't Go Away Mad, vagy a címadó szerzemény - mind tökéletesen hagszerelt, feszes, bulis rockzene, egy valóban ereje teljében lévő zenekar alkotása mind.

A lemez a Bilborad első helyén debütált, és meglehetősen sokáig az élmezőnyben tanyázott, a lemezbemutató turné is jól sikerült. Ellátogattak Moszkvába, részt vettek az adott év Monsters of Rock turnéján (ekkor láthattuk mi is őket a Queensryche után, a Metallica és az AC/DC előtt a Népstadionban). A Mötley ekkor volt a csúcson, ahová sajnos azóta sem sikerült visszajutniuk, bár a tavalyi Carnival of Sins turné felvillantott valamit abból, ami miatt annak idején feltétlen híve lett az ember a zekeranak.